Azokban az időkben, mikor még aranystukkeres medállal a nyakában mesélte el a konkurencia haragjától senyvedő drogárusok küzdelmes hétköznapjait egy fehér sportvas motorháztetőén ülve, szerintem ő se gondolta volna. Azt, hogy alig néhány évvel később, mint egy metál Malcolm X szigorítja majd szemeivel a tömegeket a legnagyobb rockfesztiválokon. Ez a váltás azonban csak első blikkre tűnhet meredeknek, hiszen Ice-T ugyanazt az öklöt rázta tovább egy kirakatvilágra. Csupán azzal a különbséggel, hogy beállt mögé egy osztag hangszerekkel, akiknek Ernie C úgy osztogatta a jobbnál jobb metál témákat, mint gettó tábornok a frissen áthozott kalasnyikovot. Az így elkészült első két lemezzel pedig a Death, a Bad Brains és a Living Colour után a Body Count is kirobbantotta a saját afroamerikai rockforradalmát.
Az az osztag valójában azonban egy gimis baráti társaság volt. Akik már a sulis évek alatt is zenélgettek együtt a legnagyobb rockbandáktól inspirálva. Az ő egyedülálló hangszeres tudásuk és Ice-T rap fenoménekhez jól passzoló karizmája pedig úgy adódtak össze, hogy az a legmagasabbra tűzhette ki a Body Count zászlót. Mondjuk tény, hogy olyan időkben, amikor a rap és a metál találkozását úgy szívták magukba az épp bő gatyában ivaréretté váló egyedek, mint fekete kapucnis az olajoshordóból gomolygó sűrű füstöt a híd alatt. Az aranykor azonban hamar hanyatlásnak indult és nem azért, mert a fejek megszédültek a sikertől meg a színtiszta kokaintól. A zenekar első tragédiáját ugyanis a leukémia okozta, mikor Beatmaster V dobos eltávozott. Nélküle sem lehetett egyszerű felvenni a harmadik lemezt. Ami egyébként már nem is sorozott a kötelek közé. Aztán elment Mooseman és D - Rock is, ezt pedig szinte túl sem élte a zenekar. A negyedik Murder 4 Hire albumot gyakorlatilag falat bámulva és orrot túrva rögzítették úgy, hogy közös próbák sem voltak. Kilenc év várakozás után majdhogynem a legördülő függönyt néztük együtt. Annyira lapos volt az a lemez.
Ezért volt szerintem nagy kihívás és egyben próbatétel is a két és fél évvel ezelőtt megjelent Manslaughter lemez. Ahol nem csak a rajongóknak, de az alaptagok esetében önmaguknak is keményen bizonyítani kellett, hogy a Body Count névnek van még létjogosultsága. Vagy esetleg azt a fajta klasszikus visszatérést pörgeti ki, ahol a sokakba beégett név miatt, egy album még simán elkaristol a nosztalgia filmvásznon. Ugyanis 2014 már 94. Azt a három remek fazont pedig, ha a rejtélyes Isten lejjebb is jönne az égből, akkor sem hozná vissza.
A bizonyítási vágy viszont befröcskölte a nitrót a szintén kilenc év múlva érkező ötödik lemezbe. Jég megint szoborrá gyúrta magát és a Manslaughter című albumot kísérő koncerteken ismét úgy szúrt a tekintete, hogyha elkaptad, ziher hogy egyből bűntudat emésztett meg, hogy fikarcnyit sem mozdulsz a szegényekért. Ennek a kinyilatkoztató erőnek azonban az lett az ára, hogy a cuccba belekötött a beton, de nem szállt benne sehol a lélek. Nekem hiányoztak róla az olyan légies rock gitárok, mint amilyen most a God, Please Believe Me első másodpercétől ott varázsol Jég fohászkodó hangja mögött. De ilyen a tisztán epikus This Is Why We Ride című dal nyitógitárja is, mielőtt szaggatásba belefordul. Vagy a Here I Go Again Black Sabbath szaftja, amit csak egyre nagyobb gusztussal tunkoltam, ahogy szinte horrorrá súlyosodik minden hangszeren. Persze Jég arcba mászó monológjával és az ismeretlenek sikolyával jól kibélelve. Nekem ugyanis mindezekkel meg kellett nyugodnom. Mert az előzetesben kinyomott Black Hoodie nem tetszett igazán. A No Lives Matter című szintén korábban érkező dalnak pedig csak a második fele jött meg, de az is a többedik lefülelés után.
Azon tudniillik eleget töprengtem már, hogy vajon a sziréna volt előbb, vagy Ice. - Mert ahogy emberünk belekezd, az messziről megszólal egyből. - Ezeket a földbedöngölős, groove alapú szaggatásokat pedig, ha csípem is az energiáikat, már mind elsütötték a korábbi visszatérésnél. Így a The Ski Mask Way sem tudott megharapni igazán. Hardcore hakni egy pont nulla. Nem fest jól egy kreatív metál zenekar lemezén. Az én szép emlékezetemben ugyanis a Body Count - ahogy az első lemezen - James kibaszott totemnéger Hendrix előtt tett hitet és mindig végtelenül gitárközpontú volt. Ezért győzött lábsöpréssel például a Civil War nyitótétel Dave Mustaine vendégszereplésével. Mert a gitárok komplexitása sötét metál himnuszt csempész a frontember stóája mögé megint. Ahogy a thrash daráló Walk With Me három percében is megdolgoz, de megdolgozott volna Randy Blythe hangja nélkül is. A gitárok ugyanis úgy bántanak benne, ahogy kell. A gengszter azonban nem gengszter, ha nincs a kockás inge ujjában elrejtve egy jóféle Joker. Csak úgy aljasba. Ez pedig az erre a lemezre jutó két Slayer feldolgozás egymásba fűzve. Méghozzá a Raining In Blood és a Postmortem összefolyó jeges átirata. Amiben a basszusgitáros Vincent Price is odavillant hangjával egy előembert, de Jég szövege a klasszikus témákon enélkül is történelmi pillanat. Amit még Max Cavalera vendégszereplése sem tud felülmúlni egy saját számban, pedig annak karaktere még illik is a brazil haverhoz. A Bloodlust címadó dalnak viszont illene közben nem közepesnek lennie.
Szóval a nagy talány az, hogy akkor most frankó vagy nem frankó a cuccos. A kérdés pedig valóban nehéz, mint a csóró család karácsonya. Így először azt futtattam le mit is várhattam ma ettől a lemeztől. Mert talán megint kicsit azt, hogy legyen olyan, mint amikor még mindenki élt a bandában és én is húsz évesen másztam koncerteken a népek fején meg ilyesmik. A múlt viszont szintén halott, hiszen már nincsen. Olyan mint Jég számaiban a kölykök, akikért az anyjuk sír éjjelente. Meg a tagok, akiket fiatalon veszített el a zenekar. Tehát, ha mindezt el tudom engedni és nem mint óhajtott időkapszulára tekintek a Bloodlust tizenegy dalában, akkor azt mondnám, hogy még így is gong előtt ütné ki tucatnyi hasonló banda dolgait. Ami egy hatvan éves tag bandájától, mint Jég, azért nem gyenge porció. Engem ugyanis nem tud fiatalon tartani semmi, de úgy tűnik ez a durva erőszar őt még azért simán.
4/5
