Mazochista hajlamú olvasóink, akik néhanap az én írásaimat is elolvassák, bizonyára bosszankodnak standard cikkindításaimon, hogy az előzenekarok (programjának) elejét rendre lekésem. Egyrészt nem szeretném lespórolni őket, tudósításom részévé akarom tenni tevékenységüket, másrészt viszont ott a család, s bizony meg kell várnom rendszerint, hogy asszony-, vagy anyóspajtás átvegye a gyerekügyeletet. Ezen a péntek estén annyiban módosult a helyzet, hogy a nyolcévest magammal hoztam. Túlélt jóval kisebb korában a lány már Fezent is, sőt, azóta mindig velem akar jönni rockbulikra – hát most péntek este van, meg „mese-metal”. Füldugó, üdítő, nyakbaülés és máris ő az este egyik fő szenzációja.

Az első meglepi akkor ért, amikor szembesültem vele: a buli nem a nagyteremben, hanem az un 041-esben, tehát a középsőben fog lezajlani. Ez egyrészt amolyan „magyaros ciki”, hogy egy Freedom Call nem tölt meg nagytermet, ugyanakkor van egy előnyös aspektusa.

A legterebélyesebb helyiségben bárpult helyezkedik el, mely mögött álló személyzet merő figyelmességből citromszeleteket illeszt a poharak szélére. Kreatív emberek azokat kiszedegetik az ottmaradt korsókból, és a tömegbe hajigálják. Hajmosást aszerint érdemes időzíteni: a Dürer melyik termében van éppen buli?

Na, basszus, ezért mit kapok: lement több száz karakter, de a zenéről még egy sem. Sőt, még mindig nem! Az osztrák Dragonyról ugyanis kábé annyit tudok írni, amennyit előzetesen tudtam róluk, azaz nagyon keveset. Nem csak a késés miatt.

Ki tudja, mi a tuti? Egy olyan támogatott zenekar, mely egészen mást nyújt, mint a fő banda, avagy annak kiköpött mása (mármint zeneileg)? Talán a két véglet közti határmezsgyén keresendő a válasz. De itt a teljes hasonulás esete állt fent. És ezzel mindent elmondtam.

Mindenesetre népünk hálás tapssal, dalok utáni ovációval fogadta a sógorokat és a „sógor rockot”. Ha úgy veszem, ki is érdemelték a sikert. Viszont nem találták fel a melegvizet, ahogy a fő zenekar sem.

De most akkor végre tényleg következzenek ők. Már a kezdet kezdetén jól megvicceltek bennünket. A bemutatásra szánt új album első dalának intrójával indult a „banzáj”, hogy azután a legnagyobb természetességgel kezdjenek bele a 2010-es Tears of Babylonba. Kicsit szégyenlősen vezették fel az új lemezt, mert ezután is az évtizede megjelent United Alliance került színpadra. Első fecskeként érkezett a Kings Rise and Fall. Ezután még négy új albumos nótát illesztettek a setlistbe. Nagyon jól ült a magas fordulatszámú pörgés közepette a középtempós címadó, a Master of Light, nem maradhatott ki a Hammer of Gods sem. A High Up alaposan felpörgette a népet, hogy azután a teljes Metal is for Everyone egyfajta keretbe foglalja az előadást.De ne galoppozzunk előre! Egy Freedom Call féle „happy metal” show semmi másról nem szól, mint a jó hangulatról; egyfajta hard házibuli ez.

Mindenek előtt jól lehet skandálni a zenekar nevét; ezzel már első (és ezelőtt egyetlen) találkozásunkkor, egy Sonata Arctica koncert előtt szembesültem (vagyis fülbesültem, he-he). Itt a Dürben is zengett két dal között a „free-dom-call, free-dom-call”. A zenés percekben pedig Chris Bay teljhatalmú parancsnok utasításai szerint énekeltünk, integettünk, ugráltunk. Utóbbi – harminc kilós gyerekkel a nyakban – jót tesz a csigolyáknak.

Az a gyanúm, hogy a happy metal jobban átjönne egy tehermentesített énekessel, aki teljesen át tudná magát adni a szórakoztatásnak, de maradjon ez az együttes belső ügye! (Ha ezt nem írnám le, akkor is az maradna.) Chris így is szorgalmasan váltogatta égbenyúló sapkáit, meseszerű hangulatot varázsolva ezzel (is) a színpadra. És valóban sokat mesélt; stúdiózásról, klipfelvételről, sőt, egyre jobban ment neki az „egészségedre, Dürer Kert” magyar mondat minden egyes korty sör előtt.

Nem tudom, mennyire volt tudatában a még kisérletezgető ős-Helloween, hogy humort csempészve az addig megszentségteleníthetetlen metálba, műfajt teremt. De kinőtte magát ebből a Freedom Call, és az ajtón kopogtat már a Twilight Force.  A Dürer kerti este csúcspontja ilyen szempontból a Leonard Cohen-féle Hallelujah (a népnyelv szerint a „Shrek zenéje”) sajátos átdolgozása volt. A geg-parádéból a refrén maradt meg bennem, mely imígy szállt az estében: „hallelujah happy metal, hallelujah Freedom Call”.

A ráadás első száma, a The Circle of Life viszonylagos líraiságával híven mutatta mennyire jót tesz, jót tenne a FC muzsikájának egy kis változatosság. A leges legvégére pedig a Land of the Light maradt, mely a germán happy metalosoknál olyan szerepbe van állítva, mint a Europe-nál a The Final Countdown. Nos, a hasonlat nem véletlen: a két szerzemény némi hasonlóságot mutat egymással. A hatásuk is hasonló: az egész terem pattogott, mint feleségem, ha nem viszem szennyesbe a gatyát.

Fura, hogy ilyen felpörgetett állapotában ért véget a buli. Legalábbis remélem, hogy utána már nem történt semmi lényeges, ugyanis kókadozó gyermekemmel célszerűnek látszott elsőként érni a ruhatárba. Hiszen már majdnem bolondnap volt.