Július 20-án újra Magyarországra jön az egykori Antikrisztus Szupersztár, a God Of Fuck, meg még ki tudja hány titulust magára illesztő sokk-rocker, Marilyn Manson. A már lassan három évtizedes múltra visszatekintő zenekar (1989-ben alakultak, még Marilyn Manson And The Spooky Kids néven) turnényitó Budapest Parkos bulijára már minden jegy elkelt, de azért érdemes átnézni, mit is kell tudni a hamarosan Heaven Upside Down lemezzel jelentkező Manson úr karrierjéről.
Ahogy az előbb szó volt róla, a csapat még 1989-ben kezdte meg a pályafutását, azóta az énekes körül többször is lecserélődött a gárda, egyedül a pár éve visszatért Twiggy Ramirez maradt a "klasszikus" éra felállásának utolsó hírnöke. A csapatot kitűnően jellemzi, hogy alig van két egymást követő lemez, amit ugyanaz a felállás rögzített volna (ezt csak hellyel-közzel a Mechanical Animals és a Holy Wood lemezek mondhatják el magukról), így nem is csoda, hogy az egyetlen tag, akit "érdemes" megjegyezni, az maga a frontember, meg esetleg Twiggy. Ez nem azt jelenti, hogy másod-, vagy harmadrangú zenészek vették volna körül, az imént említett két lemez felállása a cikk írója szerint a legerősebb volt az egész csapat életében, John 5 képében egy igen jó gitárosa volt a botrányhős énekesnek, kár, hogy túl sok dudás volt akkor abban a bizonyos abszintcsárdában.
De akkor lássuk szépen, zanzásítva, hogy mi is történt a csapatban az elmúlt röpke szűk három évtizedben! A kezdeti Spooky Kidses időszakban született egy pár, későbbi lemezes dalokat demo, majd lerövidül a csapat neve, így 1992-től már szimplán csak a frontember nevét viselték (talán jobb is lett így). Ekkor már nagyjából megvolt az első korong tartalma, melyet 1994-ben, egy bizonyos Trent Reznor bábáskodása alatt jelentetnek meg és a címe Portrait Of An American Family lett a nem feltétlen szent keresztségben. Igaz, még ekkor csak magvaiban van meg a csapatban a később jellemző botrányosság és teátrális jelleg, de Manson Úr és csapata már ekkor is tudták, hogyan kell felhívni magukra a figyelmet.
Aztán jött az igazi áttörés, mely a Smells Like Children remix, feldolgozás, vegyesvágott albumon hozta el a nagy sikert, ami nem más, mint majdnem minden kezdő rocker első tíz dala közé sorolható feldolgozás, a Sweet Dreams.
Innentől nem volt megállás, a második nagylemezre, az Antichrist Superstarra már akkora imidzsbeli (értsd: borító, klipek, turné) ugrás következett be, ami mellett nehéz lett volna nem odafigyelni a csapatra. Főleg, ha a lemez nevéből és Manson nyilatkozataiból, botrányos megnyilvánulásaiból indulunk ki.
Nyilván a csapat érezte, hogy a sötét indusztriál vonalat egyelőre ezt ki is maxolták, így a Mechanical Animalsre már egy jóval letisztultabb, glamesebb, de még mindig iszonyat beteg képi világgal operáló showt és körítést dobtak össze androgünöstől, alapból világosabb árnyalatú (de nem üzenetű) videóklippestől.
Sokaknak persze nem tetszett ez az irány, így a csapatnak hódolnia kellett a közönségigényeknek, valamennyire visszakanyarodak az Antikrisztusos lemez világához. Megérkezett a "trilógia" utolsó korongja, a Holy Wood (In The Shadows Of The Valley Of Death), ami talán az utolsó igazán nagy dobása volt a Manson & Co.-nak.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a The Golden Age Of Grotesque egy rossz lemez lett volna, sokak szemében pont ez a korong lett a klasszikus éra utolsó eresztése, erre a gondolatra az ezután nem sokkal megjelenő best of CD, a Lest We Forget is rásegít.
Ami ezután következett, már a legtöbb ember számára a vergődés szó tartalmát meríti ki, a Ditta Von Teesezel kötött, majd hamar tönkrement házasság mementojaként megjelent az Eat Me, Drink Me, amely ezen cikk írója számára az egyetlen MM album, amit egyszer nem tudott végighallgatni.
A 2009-es The High End Of Low alapjában véve nem lett volna egy rossz album, ha nem lett volna rétestészta módjára elnyújtva. Persze nem vetekedhet a 2004 előtti felhozatallal, de biztosan hozott egy szintet, miközben a legutóbb a Holy Woodon játszó egykori társ, Twiggy Ramirez is visszatért a fedélzetre.
A Born Villain néhány kislemezt leszámítva igazából gyorsvonatként száguldott keresztül a világon, nyomot sem sokat hagyott, tipikus "egynek jó" dalcsokor lett, ami nem sok érzelmet változz ki az azelőtti években már eléggé kiábrándult rajongótáborban.
Aztán megérkezett az eddigi legutolsó nagylemez, a 2015-ös Pale Emperor, amely igazából egy zeneileg újra felfelé ívelő Mansont igyekezett mutatni, rajta már javuló minőségű tételekkel, viszont sokkal könnyedebb, bluesosabb hangnemmel, aminek köszönhetően egy valódi, érett korong lett.
Itt állunk most, a koncert és a nagylemez előtt, az albumot egyelőre még nem tudni, mikor kapjuk meg, de az tuti, hogy a koncerten július 20-án mindenkinek jelenése van, aki szeretne látni egy egykor hatalmas, mára talán kicsit megkopott fényű, de még mindig szuggesztív, karakteres énekest, showmant, aki igyekszik bizonyítani, hogy bizony még 2017-ben is ott van a helye a rockzene világában. Mi várjuk szeretettel!
