Elég merészet húztak a Concerto-s arcok azzal, hogy majdnem napra pontosan 3 hónappal az Among The Living turnét követően bevállalták az Anthrax újrázását. Borítékolható volt, hogy nem lesz majd diadalmenet a dologból, pedig a körülmények lényegesen ideálisabbak voltak, mint legutóbb. (fotók: Réti Zsolt)

Jómagam 31 éve rajongok a bandáért, de nem megyek a szomszédba kritikáért sem, nem vagyok elvakult fan, és pontosan látom azokat a hibákat, amiket rendszeresen hoznak fel Scott Ian-nel szemben. Már-már Kiss-t megszégyenítő alapossággal préseli ki a bandában rejlő utolsó dollárokat, hogy aztán jövőre majd a State of Euphoria 30 éves megjelenésével turnézzák körbe a világot. Őszintén meg kell mondjam, hogy a Barba Negrás buli engem nem vágott földhöz. Egy fásult, rutinból melózó bandát láttam, ahol az egyetlen üde színfolt pont az az ember, akinek a hiánya ősrajongóként sem okozott fejfájást. Belladonna nem csak márciusban, hanem most is elvitte a hátán az estét, és míg Frank Bello anno nagyon szuggesztívan gürcölte végig a bulikat, most rajta sem éreztem az önfeledtséget, sokkal inkább tűnt egy robotnak, aki tudja mi a dolga.

Beígérték nekünk Charlie Benante-t, de ismét Jon Dette tűnt fel kezdéskor a dobcájg mögött. Mi az Isten van Charlieval??? Aztán továbbgondolva a sztorit: amikor kirakták Belladonnát, és jött John Bush, aki szívvel-lélekkel segítette a csapatot, hogy túléljék a válságukat, és 3 kiváló lemezt csináltak vele, majd még azt is meghúzták, hogy old school nótákat vettek fel vele újra, és a turnékon is rendre játszottak mindenfélét, talán megtehetnék azt a gesztust, ha már elbántak vele cefetül, hogy a vele felvett anyagokból is játszanak élőben, mert én például nagyon hiányolom azokat a dalokat is, viszont kibaszottul unom már az Antisocial-t. Meg amúgy is, a tegnapi setlist egyszerre volt szórakoztató, és egyben dög unalom is. Mekkorát dobna egy Istenverte Cadillac Rock Box, egy Fuel vagy egy Safe Home!? Vagy esetleg John nem engedi? Vagy Scottnak ki kéne dobnia érte pár zöldhasút? És mint ősrajongó mondom: halálba unom a két uccsó lemezt. Van aki szereti, én meghallgatni nem bírom. Így tegnap a másfél órából vagy 30 percig a földet bámultam, mert élőben még annyira sem jött át, mint lemezen. Egy hete ugyanitt a Mastodon úgy adta el nekem az addig lesajnált új lemezének dalait, hogy habzó szájjal vágtam be a lejátszóba a buli után az Emperor of Sands-t. Szóval hiába Belladonna az, aki képes ebbe a fásult zenekarba életet lehelni, pont az ő posztja miatt érzem azt, hogy bizony vele visszalépett, élettelenebbé vált maga az Anthrax, ami ugyan nagy ellentmondás, én mégis ezt gondolom. Amennyire tudatosan alakítja a történések menetét Ian, én annyira látom recsegni-ropogni ezt a szerkezetet, és a tegnap este is azt bizonyította csak be, hogy egy seggel nem lehet két lovat megülni.

A lenyugvó nap fényében lassan sötétség szállt alá, és az I Can't Turn You Loose hangjaira Charlie Bena....Jon Dette elfoglalta helyét a dobcucc mögött, majd 2-3 nótán át valami elképesztően pocsék soundot kapott a keveréstől. Nem tudom, hogy saját csapat felel-e a hangzásért, de a Mastodon eleje is pocsék volt, és most is eltartott egy darabig, míg minden a helyére került. Scott Ian is megtáncoltatta lábait az Among The Living dallamaira, Belloról a fent leírtakon kívül tényleg semmit sem tudok érdemben írni, nekem roppant súlytalannak tűnt tegnap. Caggiano-t sem volt könnyű megszoknom Spitz után, de azért ő eléggé rendben volt, és főleg a Bush érában totálisan passzolt a koncepcióhoz, viszont Jonathan Donais olyan szinten passzív, hogy elég lenne a témáit hátulról beadni, és inkább egy Dimebag bábut tenni a helyére csak úgy tiszteletből, Ő még holtan is jobban uralná a teret. Csordogált a program, a Caught In a Mosh mindig jól esik testnek - léleknek egyaránt, és az NFL is rendben volt. Viszont a Madhouse 2017-ben annyira vékony, hogy felőlem nyugodtan kimaradhatott volna. Nagyon örültem viszont a Medusának, sosem hallottam élőben, és remek hangulatot árasztott még most is. A Belly of the Beast most kicsit döcögött, nem volt meg a ritmusa, bezzeg a March of the S.O.D.- nak!!! Azon szerencsések közé tartozom, akik látták élőben az S.O.D.- t '99-ben, mit nem adtam volna érte, ha Milano ott lett volna tegnap, és a teljes Speak lemezt ott helyben elnyomták volna. Na abban van potenciál a mai napig, s amíg világ a világ. Alapvetően sem a State sem a Persistence nem okozott akkora csalódást nekem anno, mint amennyire lehúzták, főleg a Persistence of Time-ot tartom nagyon jónak, lehetne nagyobb szerepet adni a dalainak.

Ez a tegnapi setlist olyan messze volt a Best of- tól, mint az Endor a Naboo- tól, így kicsit félrevezetőnek érzem a "Válogatás 35 év legnagyobb slágereiből" baromságot, de hát valahogy el kellett adni a bulit. Az Indians tökéletes zárás volt, és nagyon hamar elrepült ez a másfél óra, de a fent leírt anomáliák miatt bennem így is maradt hiányérzet bőségesen. Generációnk nagy thrash csapatai, már akik túlélték a Nagy Világégést ( grunge, Limp Bizkit, stb ), kirobbanó formában vannak. Lehetnék elvakult rajongó, aki megelégszik azzal, ami van, de én többre vágyom. Hetente látok olyan koncerteket, hogy elszáll tőle az agyam, így a tegnap látott Anthrax-re azt kell mondjam, hogy nem tudom beérni ennyivel. Nem csak magamat csapnám be, de hagynám, hogy ők is ezt tegyék velem. Szeretném, ha a tartalom mellé párosulna még sok egyéb más is. És leginkább azt szeretném, hogy végre rehabilitálják a Bush érát, akár Belladonnával, mert bántóan üres nélküle az Anthrax univerzum!