Léptetek az új megjelenések között. Egy raklap ismeretlen név. Egy oldal, két oldal, három oldal. Aztán ott van valami fasza sötétzöld, ami behúz. A kontúrok először nem igazán kivehetőek. Látom már. Folyik ki valami a szájából. Azt hiszem kábelek. Under. Egy jó bandához pöpec név. Slick. Albumcímnek totál penge. Trió felállás és nem az államokból. Ez egy angol sludge zenekar a stílusmegjelölés szerint. Háromemberes brit, pincehideg sufni doom már volt pár, ami körbeszarta a lelkemet gyalázattal. Az ilyesmire amúgy is mindig tök nyitott vagyok. Ráadásul ez az első lemezük. Megérkeztem.

Sokszor az első lemezes bandák a legnagyobb meglepetések. Nincs még szintézis és analízis. Nem várok tőlük semmit. Ők sem találkoztak még rajongói elvárásokkal. Van egy ilyen tiszta dolog. Szóval had fröcsögjön rá a dzsuva sludge. Aminek az első szintje ugye az, ha a feketén átfolyik a fekete. Black Flag és Black Sabbath. Meg persze vannak az árnyalatok. Cseles, mint a Melvins. Gyűlöl, mint az Iron Monkey. Az ő sugallatukkal pedig nagyjából megérkeztünk ahhoz a cirkuszi lidércnyomáshoz, amiben az Under rezdül. Mondjuk a Home című dalban. Ahol Matt Franklin úgy játszik a basszusgitárján, hogy azt hallva szerintem sokaknak abba is kellene hagyniuk a zenélést. Maguktól. Fura témák sorozata. A Slump című számban szintén olyan párbeszéd a basszusgitár és riadt gitár nyomán, ami felhúzott a falra mint egy amorf árnyékot. Ahogy a kórusokkal is. David Lynch fiúkórusa. King Crimson emlékére. Elrugaszkodott témákkal. Művészmozis horrorfilm a hetvenes évekből. Virtuóz majomkodás. Az Innards lehet, hogy Mike Patton kedvenc dala lesz. Akar majd írni utána egy újabb Fantomas lemezt. A trióban egyébként mindenki vállalja a hangját. Andy Preece gyűlöli a dobját. Nem hallottam az idén ilyen hangulatú és hangszerelésű dalokat még. A lomha Worst to Come a kedvencem. Nem. A Straw Man groove gumi monoton a kedvencem. Nem. A Below in the Wreck. Mert esendő, mint egy szerelmes nyomorék....