Szóval ez a történet szerintem ott kezdődött, hogy a Deviated Instinct a nyolcvanas évek kifutásánál feldolgozta a Tubeway Army egyik legnépszerűbb nótáját. Bár a két banda korábbi dolgaiból kiindulva ez a találkozás hozhatott volna akár mást, mégis ez lett az első olyan heavy metál sláger, amit egy vegytiszta crust punk brigád tolt fel saját számai mellé egyik kislemezére. Persze ez is csak akkor igaz, ha a Motörhead nevét kivesszük a történetből. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy Lemmy Kilmister zenekara volt az első crust punk banda a földön, akik nevéhez ennek dacára mégis pokoli sok metál sláger köthető. A fent említett Listen To The Sirens című feldolgozást részben bőven beelőzve. Szóval pontosan ezért nem szabad kivenni gyászolt ikonunk zenekarának nevét a sztoriból. Tőlük ugyanis a második Tau Cross lemezen talán még több tanítás szerepel, mint az elsőn.

Ami egy olyan lemez volt, ahol a tagok korábbi dolgaiból kiindulva ez a találkozás hozhatott volna akár mást, mégis ez lett az első olyan klasszikus metál lemez, amit az Amebix és a Misery tagjai a Voivod dobosával közösen játszottak fel. Méghozzá a Killing Joke és a Motörhead pozitív élettani hatásainak egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen tiszteletére. Mindezt azonban olyan letisztult formában, ami engem például abszolút meglepett. Én ugyanis két évvel ezelőtt a bemutatkozó lemezzel való futásom első köre után még kicsit csalódott is voltam. Rob"The Baron"Miller és Away közvetítésében - megtámogatva a Misery és a War/Plague gitárosaival - valami sokkal retkesebb cuccra számítottam azt hiszem. Ahol az olyan dalok, mint a Lazarus csak a kezdetet jelentik majd. Ehelyett viszont a Hangman's Hyll és a You People jöttek velem szembe és lettek szépen végzeteim. Meg vagy százszor is meghallgatásaim. Minek nyomán ettől a második Pillar Of Fire című lemeztől már tökéletes tudtam, hogy mi is az, amit akarok.

Természetükből fakadóan a klisék kétfélék lehetnek. Vannak tudniillik a klisék, amiket felhasználtak, de köpöd is mindjárt. Meg persze vannak a klisék, amiket felhasználtak, de azért elég jól. Mint a Raising Golem című nyitónótában. Ami az egysejtűek egyszerűségével nagyjából azonos szinten küzdő témára épül, de a kezdetleges életfeltételekkel együtt is nagyon jól húz. Abszolút refrénközpontú dalszerkezet. Ahol a refrént, mint a levegőt, egyből úgy veszed. Rob hangja kurvára tudja, hogy hogyan kell megünnepelni ezt a tort. Az apokalipszis torkából a Bread and Circuses pedig némi hamut szintén kiszórt. Bár a gitár az elején esendő és okos, alapvetően egy masszív középtempó masírozik végig ezen az öt percen is. Amit szintén nemes refrén húz a gödörtől a csúcsig. Ha a hangulat nem lenne benne olyan, mint amit egy bunker nedves falai kereteznek, azt mondanám, hogy nagyjából stadionrock bandák másznak ilyen gusztustalan visszautasíthatatlansággal a fülembe. Az On The Water pedig ugyanez. Szemtelenül egyszerű, szinte flegmán odapörkölt középtempós zakatolás a korai Killing Joke megfoghatatlan többletével, ez egész együtt mégis van olyan érzés, amire bepárásodott gázálarcban is ellötyögnék a túlélők csajokkal, míg kiderül, hogy mi lesz Élivel és az utolsó Bibliával.

Háromból három, ami tíz pontos így az első harmadra nem rossz arány. A címadó Pillar Of Fire viszont egészen más anyagból gyúrt szerzeményként szerepel ezen a lemezen. Nagyjából a bús balladák balladája. Amihez azt hiszem el kellett telnie ennek a több, mint ötven évnek Rob életében ahhoz, hogy megtudjon írni egy ilyet. Férfizene. Ami nekem jellegzetesen kelta és komor. Harcosokhoz szóló dobokkal. Ami az élet legelső rituáléjának hangjaival konvergál. Amikor az elsők szíve hevesen dobogni kezdett.

A The Big House pedig szintén a legendás énekes költészetéhez kölcsönzi az nemes egyszerűségben fogant gitárdallamokat. Az utolsó lassú tétel, azaz a What Is A Man pedig néhány pillanatra egy skót dudát is megszólaltat. Epikus Mad Max metálból azonban jut az album második felére is. A White Horse különben simán az. Dobokon és gitáron is megy a korai AC/DC féle rock and roll forradalom. Míg az ének itt is érdes melankólia. Ahogy végig mindenhol. Az olyan komolyabb gitárokat felvonultató számokban is, mint a Deep State. (Ahol Rob az énekben éppen úgy karmol, mint Lemmy.) Ilyesmi erőművet eddig nagyjából indusztriális alapokon sikerült felhúzni. A refrén a fülemben itt is azonnal legbelülről kapaszkodott. Dinamikáját tekintve dinamitja ez a lemeznek. Bár a Killing The King szintén bírja ezt a jelzőt, még ha a szöveg is kapta meg benne leginkább a főszerepet.

Ami igazából mind a tizenegy számban hangsúlyos természetesen. A Tau Cross történetei a mi történeteink. A ki nem mondható valóság víziói. Ahol minden történet tulajdonképpen csak egy történet. Amiről régen tudjuk már, hogy nem végződhet jól. Zenét viszont lehet hozzá írni, hiszen mindig ez az egy történet lesz az, ami megforgatja bennünk azokat a kimondhatatlan kérdéseket. Amiket úgy érdemes a létezés siratófalára felszögelni , ahogy a Tau Cross csinálja. A legnagyobb hatású brit bandák örökségével felöltöztetve azokat feketébe úgy, hogyha egyszer valakik sokkal ezután megírják az évtized metál toplistáját egy buta rockmagazinban, akkor ott majd rohadtul ne mutassanak a magasztalt divatbandák sorában valami jól. Mert ahhoz túl jók.