Ismét sajtóvetítésre voltunk hivatalosak. Ezúttal nem annyira profilunkba vágó ügyről volt szó. Az „elkövető” neve: Hans Zimmer, foglalkozása: filmzeneíró.
Profil ide vagy oda, több, mint érdekes a rock felől közeledni a filmzene műfajához, és maga a szituáció is különleges. Adott egy művész, aki a szép emlékű The Buggles popzenekarral világgá kürtölte, hogy Video killed radio stars. Majd a „hóhér” átállt a bitó másik felére, és filmekhez kezdett kísérőzenét alkotni. Tudunk példákat, hogy zenéje túlélte magát a filmalkotást, de alapvetően ez a műfaj azért született, hogy a Jack Sparrow-k hősködéseihez szolgáltasson talpalávalót.
Talán ezt unta meg Hans Zimmer, és ezért akarta megmutatni: művei önálló életre kelve is értéket képviselnek. (Mi az, hogy!) Végigturnézta hát a világot „szerény” létszámú, alig hetvenvalahány fős zenekarával. Miközben magukra a filmekre szinte nem is történik vizuális utalás; most is egyedül a jól ismert kalózos sztorihoz kapcsolódó mű alatt került fel valamelyik zenészre a jellegzetes sipka.
Mi a teltház, azaz tizenhétezer ember előtt adott prágai koncertjére voltunk hivatalosak, még ha a mozivászon előtt is. Az élmény nem kisebb, csak más. Nyilván a koncertarénában felszabaduló spirituális energiákat nem érzi olyan szinten az ember, mint az ott jelenlévők, de az apró nüanszoknak tanúja lehet, ha ügyes a stáb.
És miért ne lenne az? A jól összevágott anyag ugyanakkora élményt hordozott magában, mint a nemrég vetített Gilmour koncertfilm, pedig itt nem volt sem Vezúv, sem pompeii amfiteátrum. Látványosság azért adódott bőven: a zenekar hölgytagjai valószínűleg nem csak zenei tudás szempontjából lettek kiválasztva (noha nyilván az is sokat számított), a férfizenészek pedig nagyon karakteresek voltak.
Maga a főszereplő ilyenformán kicsit kilógott a sorból, de megnyerő személyiségének köszönhetően ez bűnbocsánatot nyert. Nemcsak zenész kollégáit kezelte barátként – két tétel közt bemutatva közülük egyet-egyet – de az előadás végén a közönséggel is jelképesen lepacsizott. A koncert felén a szmoking is felkerült az otthonosan berendezett színpadra tett fogasra, s felváltotta egy egyszerű, fekete póló. Így, lazára véve a figurát adott számot Hansunk hangszeres tudásáról, mind ami billentyűsöket, mind a húrosokat (leginkább a gitárokat) illeti.
A közönség már eleve megelőlegezte a bizalmat; hatalmas ováció kíséretében lépett színpadra a (kezdetben még magányos) művész. Pogókörök nyilván nem alakultak ki, de az emberek többször is felállva tapsoltak akár a trackek alatt is, egy-egy ismerős dallamnál, drámai hatást eszközlő részletnél. Nehéz lehetett eldönteni, hogyan „kell” itt viselkedni, hiszen magának egy ilyen produkciónak a skatulyázása is meglehetősen marha nehéz...de nem szükséges.
Egyébként Herr Zimmer nem csapta le a kínálkozó magas labdákat; A Karib-tenger kalózainak jól ismert motívuma fájdalmasan kevésszer harsant fel, akkor is – szvsz – kissé túlhangszerelve.
Mindenesetre dicsérendő, hogy a társulat a művészi értékeket tartotta szem előtt, nem a könnyű sikerre utazott. És ha nem lettek volna gyönyörű hölgy tagjai azt írnám: mindez „jó mulatság, férfimunka volt”. Így csak azt oszthatom meg, hogy minden szorongásom ellenére, mely a két és fél órás játékidőről értesülvén úrrá lett rajtam, a film végén már egy egészséges hiányérzet dolgozott bennem.
Vetítések Magyarországon:
Budapest, Corvin Mozi október 8. és október 13.
Budapest, Pólus Mozi - November 10.
Debrecen, Apolló Mozi - Október 14., 15., 17.
Szeged, Belvárosi Mozi – Október 29.
Pécs, Uránia Mozi, október 2.
Tata, Est Mozi - Október 7.
Tapolca, Városi Mozi - Október 9.