Négy esztendővel a Cult Of Luna előtti itthoni bemutatkozása után tért vissza Budapestre a sajátos nevű ausztrál Lo! Jószerivel az utolsó pillanatban derült fény az A38 bulijára, amelynek ezúttal a Dürer középső terme adott otthont, ám a helyszínválasztással végső soron senki nem járt rosszul; már akinek egyáltalán tudomására jutott az esemény, mert a szervezők bizony nem fordítottak túl nagy energiát a reklámra. Meghirdetni meghirdették az eseményt, de a hozzávetőlegesen száz jelenlévő azért sokkal inkább a régi szép magyar szájhagyomány – és persze az internetes információ-áramlás – jóvoltából értesülhetett a koncertről.
A műsor nem jöhetett volna létre, ha nincs az Osztrák Kulturális Fórum és az európai tehetségek nemzetközi mobilitását segítő Kreatív Európa alprogram, a Liveurope. Az efféle háttérinfó a mi szempontunkból általában inkább csak „egy újabb érdekes adat” (Galla Miklóssal szólva), esetünkben azonban rávilágít arra, milyen konstrukcióban hozhatták mindezt tető alá a budai hajósok. Jelesül a bécsi Throes triónak adhattak lehetőséget, hogy mutassa meg magát a budapesti közönségnek, s az épp Európán keresztülvágtázó Lo!, úgymond, ennek ürügyén került befogásra. (Igaz, itt már kicsit átcsúsztunk a tyúk és a tojás kérdéskörébe…) Ha pedig az akció viszonossági alapon működik, akkor remélhetőleg az estét nyitó várpalotai Visioned Frailty is készülhet majd egy jutalomútra a sógorokhoz. Vagy, mivel doom / death metalról van szó, inkább gyászmenetre… Idei The Maddened King EP-jüket egyszerűen a stílus minden hívének meg kell ismernie, aki még nem hallotta, különös tekintettel az itt is elhangzott címadó számra, amelyben a My Dying Bride legszebb hagyományai elevenednek meg a csapatra jellemző tradicionálisabb dalfelépítés adta keretek között, és amelyet eddigi legérettebb teljesítményüknek tartok. A zenekar frontján ismét új énekes, Puskás Péter nyomul, de a jelek szerint nem volt még ideje rendesen összegyakorolnia a programot a hangszeresekkel, mert sokszor láthatóan papírból leste a szövegeket, s miután csupán öt nótáról volt most szó, legközelebb muszáj lesz szigorúbban – ha úgy tetszik, pótvizsga-jelleggel – számon kérnem rajta a magabiztosabb színpadi munkát.
A „szomszéd srácokról” sajnos semmilyen aspektusból nem tudok az elismerés hangján nyilatkozni. Stílus és ötletesség tekintetében valamivel az osztrák átlag föle helyezném őket, bár az osztrák átlagot ismerve ez is csak annyit jelent, hogy amit nyújtanak, az a semminél több, a valaminél kevesebb. Hallhatóan jól betanulták a honfitárs Pungent Stench által lefektetett alapokat és ezekre húztak fel egy nem túl jellegzetes, nem is igazán mutatós sludge / fuzz tákolmányt. Ha az Eyehategod-vagy Crowbar-életérzést gyártósoron lehetne előállítani és ilyen nagyüzemi kiszerelésben forgalmazni a kinti hipermarketekben, az pont olyasmi volna, mint amit itt Throes „márkanév” alatt kínáltak fogyasztásra. Van, de minek?!
Ilyen felvezetés után a velük tulajdonképpen rokon stílusban (nevezhetjük leegyszerűsítve sludge és HC beütésű metalnak) alkotó Lo! szabályosan oktatott, kérem szépen. Amíg csak a teljesen hétköznapi kinézetű Carl Whitbread gitárost és a tisztességben őszülő Adrian Shapiro bőgőst látja az ember, még nem feltétlenül tudhatja, mi vár rá, legfeljebb arra hagyatkozhat, hogy amikor egy zenekar a Neurosis, a Mastodon, a Converge vagy a már említett Cult Of Luna rajongóira apellál, akkor bizony joggal várható el osztályon felüli teljesítmény az adott bandától. Aztán Adrian Griffin dobos irgalmatlan erővel kiütött és pokoli húzós alapjaira beérkezett a muzsika, és a sydney-i négyesfogat a messzemenőkig igazolta a várakozásokat. A hangszeres játék és az invenció valóban az előbb elsoroltak vonalára helyezik a csapatot, nem beszélve a súlyos, egyszersmind változatos és ügyesen megírt dalokról, ugyanakkor a pár éve Melbourne-ből érkezett Sam Dillon énekes laza, mégis energiától feszülő frontemberi ténykedése miatt az Entombed (A.D.) vagy az ő ultratufaparaszt Seattle-i követőjük, a Black Breath is eszembe jutott.
Igazából éppen Sam magával ragadó produkciója adta el nekünk az élő show-t. A vékony, hosszú hajú, sűrűn varrt fiatalemberre nem lehetett nem odafigyelni. A számok között nemigen koptatta a száját, ellenben folyamatosan rótta a köröket a deszkákon, egy ízben pedig az oldalt felállított hangfalakra is felkapaszkodott, hogy onnan egyenesen a közönség soraiba vesse magát. Lehet, hogy nézettség szempontjából nem a pesti parti lesz a mostani európai túrájuk csúcsa, más vonatkozásban viszont igenis szerencsét hozott nekik péntek 13-a, mert technikailag nem lehetett okuk panaszra, a hangulat pedig magát Samet is magával ragadta, amiért rendkívül hálás volt a srác. A műsor második felében kicsit a csajmágnes-tényezőt is érvényesítette, amikor a buli hevében lehántotta magáról a pólóját és a tetoválásait villogtatta. Hogy ezzel végül milyen sikereket ért el a szebbik nem képviselőinél, valószínűleg el fogja majd regélni a turnéblogjában… A lényeg azonban az volt, hogy egy csoda feelinges este végén fogadhatta a megjelentek gratulációját a csábító és roppant kedvező áron kínált cuccokkal – ideértve a mostani portyán népszerűsített idei Vestigial albumot is – megrakott merchpultnál.
Minden jel arra utal, hogy Dillonéké a jövő. Ütős koncertbanda jobbnál jobb nótákkal, ráadásul az eddigi referenciájuk is tiszteletet parancsoló: ha az emberfia már bizonyított a Cult Of Luna, a C.O.C., a Trivium és az In Flames előtt vagy a Roadburn fesztiválon, akkor gyakorlatilag már egy erősebb kiadó irodájának ajtaján kopogtat (Relapse, valaki?!..) és még komolyabb turnélehetőségek előtt áll. Mindenesetre aki most eljött, az máris büszke lehet rá. Később pedig, amikor már nagyobb helyeken, drágábban lehet megnézni a bandát, pláne lesz mire emlékeznie. Könnyen lehet, hogy idővel ugyanolyan sokat emlegetett esemény lesz ez is, amilyenek az ezredforduló környéki Trafós (Gödöllő) megmozdulások, vagy az igazán jelentős Kultiplexes bulik voltak. Ezért azt ajánlom mindazoknak, akik lemaradtak, hogy legalább utólag, ezen írás és / vagy a cimborák élménybeszámolói nyomán keressenek rájuk és ismerkedjenek velük. Lo!-ra, magyar!
Fotók: Erdős Júlia, további képek ITT
