A hazai underground színtéren folyamatosan bukkannak fel az újabb és újabb tehetségek. Más kérdés, hogy miután eljutnak egy (általában saját kiadású) minőségi hanganyagig, milyen gyakran látható élőben, vagy egyáltalán mennyire koncertképes az adott produkció. A név bejáratásának tudniillik ez volna a kulcsa.

Esetünkben egyszemélyes projektről van szó. Az Aynsophart – a név a héber nyelvű ayn soph aur, azaz határtalan vagy végtelen fény kifejezésből ered – az a Teleki Barbara állította pályára még tavaly, akit a legtöbben a debreceni székhelyű Headcrusher zenei magazin munkatársaként ismerhetnek, noha játszott azelőtt néhány helyi bandában is. Az Abysmal Secrets of Unknown EP döntően az ifjú hölgy keze munkája. A négy dal Barbara saját szerzeménye, mindegyikben ő gitározik és a dobokat is ő programozta, ezen felül pedig három számban a basszust is kezelte, sőt a borító grafikája szintén hozzá fűződik.

Progresszív death metal a játék neve, amelyben a technikás játék és a témahalmozás közepette szerencsére maguk a dalok sem vesznek el. A címadó tételben (itt a svájci Irony Of Fate gitárosa, Lars Gygax bőgőzik) rögtön ott sűrűsödik minden, ami az Aynsopharra jellemző, és külön figyelmet érdemelnek a nagy műgonddal megkomponált gitárszólók, középtájt egy finom kis jazzes villantás is hallható. Nem nehéz felismerni a néhai Chuck Schuldiner hatását, de a tiszteletadás nem megy át koppintásba, és nem is ragad le a történet a Death hagyatékának ápolásánál. A teketóriázás nélkül a lényegre térő Feed The Machine a másik olyan dal, amelyben az amerikai Insatanity tagja, Chris Lyttle szerepel vokalistaként, ennek hallgatása közben a Decrepit Birth neve is beugrott. Töredezett felépítés, skalpolós riffelés és váratlanul érkező, de kellemesen pihentető középrész jellemzi. Az Inhuman Conditionst tartom a legkerekebb, leggördülékenyebbre szerkesztett nótának. Itt egy magyar srác, Ruszkai Richárd állt a mikrofon mögött, aki a hörgést kántálós témákkal váltogatja, amitől a szám hangulata összességében a Nevermore-t juttatta eszembe, még ha a dallamos ének nem is Warrel Dane szintű. A szólómunkában pedig még Marty Friedman Megadeth korszakbeli dolgai is felködlenek, és ide is jutott egy szép, melankolikus betét, mégpedig a dal lezárásaként. Az utolsónak hagyott Eternal Soul Damnation a maga nem egészen három percével pusztán outrónak hat az eddig elemzett, hat perc feletti átlaghosszúságú szerzemények után, valójában a mondanivaló miatt tölt be fontos helyet az EP-n. Ha úgy tetszik, a koncepció summázása. Igen ütős benne az a megoldás, ahogy Ruszkai úr visszafogott, szinte suttogó szövegmondása fokozatosan hörgéssé fejlődik.

A CD-t a Neverheard Distro adta ki, emellett az old school felfogás jegyében kazettán is beszerezhető a felvétel. Utóbbi érdekessége, hogy négy különböző slipcase borítós változata létezik, mindegyik igen korlátozott mennyiségben, sorszámozva, és midhez kitűző is jár.

Az igazi persze az volna, ha Barbara idővel színpadra is tudná állítani a formációt állandó társakkal. A következő anyaggal derekas koncertműsor állhat majd össze. Addig is kívánjunk neki sok sikert ahhoz, hogy az egyszemélyes projekt adta lehetőségeket kellően kihasználva juttassa el a zenéjét minden potenciális érdeklődőhöz!
4/5

https://www.metal-archives.com/bands/Aynsophar/3540431752
https://www.facebook.com/aynsophar
https://aynsophar.bandcamp.com/releases