Vannak lemezek, amikkel egy ideje már, vagy eddig nem számoltál soha még. Pedig ezek rohadtul azok a lemezek, amik simán leszámolnak veled. Aztán most, hogy vasárnap délelőtt van meg pont kéne valami ebéd. De nem valami finom, hanem inkább valami kotyvalék. Mert lehet, hogy megint mindenkinek a divat mondja meg, hogy ki vagy, de te meg pont az vagy, aki abban otthon nem nagyon vagy. Ha nem rág meg, ha nem köp ki és nem ás el a téma. De még ma az meglehet, hogy ez a hét lemez most elveszi a kedvedet. Mert lehet, hogy megint trendi a színes haj meg a szimatszatyor, de a Rockstation most nem abba pakol, amibe amúgy is már mindenki pakol. Hanem inkább csináltunk egy retrospektív heti hetest, azt hét rohadék kultuszlemezből főztünk ki ezt a fekete levest. Hogy velünk elköltött ebédetek is legalább olyan erős legyen, mint a magyar hős metálban a jellemábrázolás!
Üt mint a piros hetes. A legvégső megtorlás a zsírban. A December Wolves nagyon zsíros. Második lemezük thrash és black metál keverékét, ha egy metál blog nem szedi elő időnként, akkor az a metál blog legyen elpixelesítve, mert többé már nincs benne elég küldetéstudat.
Egy labirintus, amiben elveszel. Egy labirintus, amiben rád talál. Egyszer egy királynő egyesült a bikával. Kilenc hónappal később a kisded pedig felüvöltött. Hát persze, hogy ez a történet volt olyan gyönyörű, ami inspirálni tudott egy olyan moslék metál bandát, mint a Lair of the Minotaur. Negyedik és egyben eddigi utolsó lemezük úgy rohadjon rád, mint az összes eltett befőtt.
Többféle hardcore létezik. Van a világmegváltó, elhivatott. A bálozgató, kurjongatós, néha kicsit bokorba szarós. Aztán van még a depressziós. Végül pedig a powerviolence. Avagy légy jó fiam, légy jó mindhalálig. Csak nem tudom, hogy hogyan az anyámba, mikor megetették velem azt a köcsög cipőkrémet és kizárólag azt vágom, ha szakad a cérna. Mint például a Spazz!
Tetvek, férgek, gerinctelen pondrók, tulkok, birkák, patkányok, meg a Goatsblood. Ha ismerni szeretnél minden hűs forrást, ahonnan a tömény emberiszony patakokban csorog, akkor most hazatértél vándor. Mert ezektől a kanadai gyerekektől tanulta meg részben a Primitive Man is, hogy egy sludge lemez hogyan recsegjen úgy, hogy fröcsögjön. Mondjuk szarhabot, mint a szappanbuborék.
Celtic Frost és Hellhammer nélkül nincs metál. Velük viszont jött és mindent vitt a fekete halál. Delejes erők ejtették foglyul a fejeket. Bandák alakultak, akik nem hagynak túszokat. Talán azért nem lett az Usurper sem sztárbanda, mert kevesen állják, ha a robosztus riffek a sajtreszelő felé tolják az elmét és ráadásul senki nincsen kifestve, vagy valami hasonló szarság. Pedig albumaik durván térdre tesznek. Mint a fiatal demokraták egyháza és az ő gnóm megváltójuk.
Nukleáris, nukleáris, bombák és robbanások. Injekció, vallatás. Kísérletek, szájpecek. A háború csak a kezdet. A légópincék hamarosan megtelnek. A Fukpig meg jobb, mint az Anaal Nathrakh, mert még annál is kevesebb benne a kompromisszum. És több benne a crust, pedig britek ők is és grind.
Valaki művért pisil a nyakadba. Retkes henteskötény alól villan ki a körte forma férfi segg. Obscene Extreme hangulatban játszik valaki a színpadon. Biztos, hogy a denveri Cephalic Carnage volt az egyik tanítómesterük. Brutális death metál orkán, beteg disznó belehörög. Jó sok füst és crossover humor kitekerve. A party hangulata alsó hangon is kétszáznégy százalék. Had fröcsögjön a szeretet!
