Esetünkben ez a kiveszőben lévő faj természetesen a minőségi muzsikával és látványos élő előadással szórakoztató, karizmatikus egyéniség. Ha úgy tetszik, a született rocksztár. Ennek a mai napig egyik legismertebb „mintapéldánya” Alice Cooper, aki idén nyáron Fehérváron egyszer már lesokkolt bennünket, de a jóból sosem elég ugyebár. Főleg ha ilyen előkelő vendéget is hoz magával!
A Europe igazából csak olyan értelemben bélyegezhető sztárzenekarnak, hogy 1986-tól kezdődően volt egy pár évig tartó sikerkorszakuk, köszönhetően elsősorban annak a bizonyos nótának, amelynek azért sem fogom leírni a címét (úgyis mindenki tudja, miről van szó, nemde?)… Amióta azonban az ezredforduló után újra aktiválták magukat Joey Tempesték, a koncertjeiken semmivel sem mutatják magukat többnek vagy másnak, mint hamisítatlan, régi vágású rock bandának. Öt fickónak, akik ötven fölött sem felejtették el, honnan jöttek, de akiknek a múlt megidézése mellett mindig az aktuális lemez a legfontosabb. Ennek megfelelően a mainstream időket az itt eljátszott tizenkét dal közül mindössze négy képviselte. És ez így is volt rendjén.
A szettet az idei Walk The Earth album két, a 70-es évek zenei világa által erőteljesen áthatott tétele (a címadó és a The Siege) indította, méghozzá kitűnően, majd kisvártatva érkezett a lendületes, vitalitással teli, élőben most felavatott GTO is, amely – ha a nagyérdemű mindenütt legalább olyan kedvezően fogadja, mint ezen az estén – az önálló bulikon kiszoríthatja akár a Ready or Notot is. Végtelenül örültem a több mint három évtizeddel ezelőtti termésből a Wasted Time - Cherokee kettősnek, ám a Last Look at Eden, a War of Kings vagy a Hole in My Pocket éppoly feelingesen adatott elő.
Különösen az elemében lévő Joey hangja és frontemberi munkája töltötte meg élettel mindet. Mellette a két John, Levén és Norum nemigen mozdult a helyéről bármerre is, utóbbi viszont a lelkét is kigitározta. A régi, „szent és sérthetetlen” szólókat sem annyira hangról hangra hűen, mint inkább érzésből nyomta, na persze a vezérfonaltól el nem térve. Mic Michaeli a hangszereivel körülbástyázva gördítette a finom szövésű billentyűszőnyeget, ahova kellett. A nap (pontosabban a turné) hősévé pedig egyértelműen Ian Haugland dobost avatom, aki fia elvesztése dacára hatalmas elánnal és felszabadultan ütött. Na meg metronómszerű pontossággal, ahogyan szokta. Nem akármilyen lelkierőre lehet szükség ilyen történések után ahhoz, hogy utána heteket-hónapokat töltsön úton az ember, bár abban is biztos vagyok, hogy társaitól – és lehetőségükhöz mérten a rajongóktól is – a messzemenőkig megkap minden szükséges támogatást emberünk.
Egyedül a vége felé gyökkent meg az amúgy egyenletesen magas színvonal a Days of Rock n’Rollnál, amely ezúttal sem férkőzött közelebb hozzám. Színtelen-szagtalan, pláne a többi itt elhangzott nóta után, és ehhez képest a mai Deep Purple sem hat öregesnek… Az elmaradhatatlan, kötelező zárószám (na, vajon mi lehetett az?..) alatti végső visszaszámlálás pedig nálam kicsit már a fő attrakcióra való várakozásnak is szólt, amelyet / akit Joey lelépés előtt illő módon fel is konferált.
Ha a FEZEN-es Alice Cooper show hangzását ideálisnak neveztem, akkor a Stadthalléban nem spórolhatok a felsőfokú jelzőkkel. Valóban mintha CD-ről hallgattuk volna, amit a mester és zseniálisan összeválogatott csapata összemuzsikált. A dallistában az augusztusihoz képest csupán egy helyen történt váltás, a Lost in America „ment oda”, a Department of Youth „jött ide”, mégis megunhatatlan volt az egész.
Szemléljük reálisan a helyzetet! Alice bármilyen kiváló lemezeket készíthet manapság – és a Paranormal tényleg teljesen korrekt anyag –, ezek élő bemutatására nincs valódi közönségigény. Ha jól rémlik, a hőskorra visszautaló Welcome 2 My Nightmare-ről is csak egy szám szerepelt a programban az akkori koncerteken, mostanra meg az is leforgácsolódott. Kérdés, hogy a következő körökben napirenden marad-e még az amúgy klassz Paranoiac Personality, ezt leszámítva pedig a tizenkét évvel ezelőtti Woman of Mass Distraction volt a legfrissebb darab… Nem általános eset, mindazonáltal jellemző.
Mégse azon kattogjunk azonban, mi nem volt, hanem azt nézzük, ami igen! A hangszeresek, Nita „Hurricane” Strauss kisasszonnyal az élen, maximális hitelességgel hozták a 80-as évek Sunset Strip feelingjét. Már akkor ez jött le róluk, amikor épp csak bevonultak a deszkákra, és jóformán bele se kezdtek a Brutal Planetbe. Ilyen az, ha a látvány önmagáért beszél. És nem csupán elsőrangú fazonokról beszélünk, hanem a maguk posztján is az elithez tartozó arcokról, akik ráadásul álomszerűen vokáloznak is. A MTV-t is uralma alá hajtó Posionról a legkevesebb, ami elmondható, hogy lemezminőségben szólalt meg velük. Mozogni nem mozogtak sokat, de azt helyettük is megtette az Alice által megénekelt „Tömegbuzdító Asszony”, azaz a kilométerhiányos Nita. Nem tudom, jelentett-e számára többlet-motivációt, hogy ősei földjén, idősebb és ifjabb Johann Strauss városában lép fel – egy zenész esetében nem lehet véletlen egybeesés a név! –, mindenesetre kimerülésig hajtott, sőt, azon is túl. Mondjuk az ő adottságait ilyen módon nem kiaknázni bődületes nagy öngól volna (amellett, hogy gitárosként is ott van a szeren)!
És hát itt volt a főnök, akinek a neve alatt fut – merthogy róla is szól – az egész produkció. Akinél a lehető leggördülékenyebben kell zajlania mindennek, különben azon nyomban besülne a mutatvány. A muzsikusait, vérbeli profikról lévén szó, nemigen kell irányítgatnia, még viccelődik is velük olykor; az igazán kiszámított, mondhatni mechanikus meló a (jelmezbe öltözött) háttéremberekre hárul, amikor ideje a díszleteket és a kellékeket cserélgetni, meg amikor az öreg átöltözik. Egyébiránt a felesége, Sheryl Goddard szintén tagja a stábnak. Ő az, aki eleinte egy ládából elő-előbukkanva adogatja Coopernek az új sétapálcát, ha a régit a publikum soraiba dobta, vagy a spádét, amelyről a Billion Dollar Babies alatt papírpénzt szór a nép közé, majd a színre vitt gyilkolós – zártosztályos - nyakazós jelenetsorba (Ballad of Dwight Fry – Killer - I Love the Dead egyveleg) is aktívan becsatlakozik.
De a góréra visszatérve, neki a hangja is abszolút rendben volt. Túl sok effektezést, gépi mankót vagy egyéb technikai rásegítést sem igényelt. Annyit legalábbis nem, hogy tátogással lehessen gyanúsítgatni… A szerepét végig fegyelmezetten és rutinosan, ám sosem kényszeredetten alakítja. Ahol én álltam, onnan nem volt megállapítható, hogy abból átmenetileg kiesve pörölt valakivel a Pain vége felé, vagy csak annyira beleélte magát a nótába, az viszont vitán felül áll, hogy a kisujjában van a színjátszás.
A nagyjából másfél órás műsor teátrális jellegéből adódóan Alice a minimum alá csökkentette az átkötő szövegeket, egyedül a zenekar bemutatásakor és a Pink Floyd Another Brick In The Wall Pt. 2 részletével kibővített, lufikkal és konfetti-esővel kísért School's Out utáni búcsúnál eredt meg egy kicsit a nyelve, de mi ezt sem bántuk. Topligás előadás volt, semmi kétség! Kíváncsi vagyok, King Diamond mikor hozza vissza végre a maga horror-színházát. Az sem akármilyen élmény ám!
/A fotók nem a helyszínen készültek, hanem az idei és a 2014-es Fezen Fesztiválon/
