Nem mondhatni, hogy az Asphalt Horsemen tagjai azon zenészek közé tartoznak, akiknek csak megszületniük volt nehéz, de hát az ő hozzáállásukkal, pláne angol nyelvű szövegekkel itthon nincs más lehetőség, mint kitartóan nyargalni előre a rögös (nem mindig aszfaltozott) úton. Még ezzel a könnyen befogadható, dallamos zenével is. Ennek fényében különösen jólesett látni, hogy a második lemez mellett mi mindent sikerült mostanra elérniük.
A három éve alakult Stardust előtt is adott a lehetőség, hogy Kariék nyomába szegődjenek. Az ő helyzetük, ha lehet, még cifrább. Az általuk művelt, dús vokálokkal és billentyűvel színezett AOR / hard rock ugyanis bármilyen fogós és közérthető, mégis annyira egy adott korszakra jellemző, hogy csak keveseknek mond bármit is azok közül, akik nem élték át. Ezt a fajta muzsikát igyekszik életben tartani az olasz Frontiers kiadó, mint az közismert. A fesztiváljukon szintén gyakorta fut bele hasonló csapatokba az ember, főleg a napi program első felében, és szerencsés esetben úgy gondol utána rájuk, hogy a legtöbb nótájukra vissza lehet emlékezni, csak annyi a kérdés, melyik Journey, Van Halen stb. lemezen voltak eredetileg… Na, a Stardust ennél jóval invenciózusabb és önállóbb, amit nem pusztán azért mondok ám, mert ők is magyarok! Sokszorosan bizonyított tény, hogy Gellér Tamás gitárosnak mennyire a kezében van a stílus, és most végre nem csak ilyen-olyan tematikus feldolgozás-koncerteken, hanem a saját bandájával is igazolhatja ezt.
Ezúttal sem hagyták ki a Bon Jovi, David Lee Roth és Journey átiratokat, s ezzel természetesen meg is alapozták a jelenlévők jó hangulatát, viszont a buli nekem inkább a Shine, a Shout It Out Loud és a Bullet in My Heart miatt marad emlékezetes. Utóbbi két dal újabb, én legalábbis most szembesültem először ezekkel, és az eddigiekhez képest is hatalmas előrelépést mutatnak. A Bullet kapcsán Horváth Ákos énekes (megjelenését és mozgását tekintve egyaránt atyjára ütött) Dieter Bohlen hatását is említette a felvezetésben, ami jól példázza, hogy minden vicc félig komoly, mivel erősen pop alapú szerzeményről van szó, bár ez voltaképp hangszerelés kérdése. Szóval felettébb ígéretes a formáció – a billentyűket az Age Of Nemesisből ismert Nagy György kezeli! –, és ahogy fél füllel hallottam a koncert után, a nemzetközi porondon szintén komoly dolgok vannak náluk készülőben!..
Az Asphalt Horsemen a közelmúltban megmutatta magát, ha nem is a világnak, de Nyugat-Európának, és a turné utáni regenerálódási folyamat végén egy fergeteges estével zárták az évet a gödöllői kötődésű arcok. Ez tényleg nem a sokadik fellépésük volt a sorban, hanem egy új fejezet kezdete, ideális méretű teremben, szép nézettség mellett, penge hangzással, háttérvászonnal – itt már egy másik szintről beszélhetünk.
A kezdés a legjobb volt, amit eddig hallottam tőlük. A Megyesi Balázs súlyos basszustémáival induló, izgalmasan hullámzó ritmusokra épülő Mill of Grief (egyik személyes kedvencem a lettes lemezről) alatt a sound is hamar összeállt, majd jött a Change - Somebody Came páros a debütalbumról, s ez utóbbiban már felpörgött a tempó rendesen, úgyhogy valóban mesterien építették fel a nyitányt. Külön öröm volt megtapasztalni, mennyire megkedvelte a tábor a Brotherhood lemezt. Nem is érhetett váratlanul senkit, hogy immár ennek a dalai kerültek többségbe a műsorban. Nagyszerű visszaigazolása ez a zenekar felé annak, hogy érdemes tartani az irányt.
Így aztán nem maradtak el a rájuk, elsősorban Lőrincz Karira jellemző humoros átkötő szövegek, meg egyéb jellegzetes poénok sem. Hol a srácok úgy kaptak el röptében valami elmés kiszólást a közönség soraiból és nem kevésbé szellemesen reagáltak rá, hol fordítva történt. Az ilyesmi tudniillik oda-vissza működik és hagyományosnak nevezhető a „lovas-találkozókon”, most azonban csúcsra járatta a négyesfogat. Mindannyian fülig érő szájjal muzsikáltak, és el nem tudom képzelni, hogy nézőként bárki rosszul érezte itt magát.
A jókedv és vidámság mellett volt azért helye a meghittségnek és a borúsabb gondolatoknak is. Előbbire a Thank You adta a legjobb példát. Ha már itt tartunk, egyebek mellett attól is annyira szerethető ez a csapat, hogy szövegeiben olyan nyíltan osztja meg a hallgatóval örömét-bánatát. Ebbe nyilván belefér a Somebody Came és a Mexico (western jellegű) sztorizgatása vagy a Go to the City partizásra csábító sorai is, ám a Brotherhoodon effélét legfeljebb a Doctor Tease-ben találni. Nem lett úrrá a fiúkon a búskomorság, és főleg nem lettek az apokalipszis négy lovasa – soraikban Gézus Krisztus Szupersztárral, ahogy Kari nevezte Matyasovszki Géza gitárost, elég fura is volna… –, egyszerűen csak személyesebb gondolatokat fogalmaztak meg, amelyekhez bárki tud kapcsolódni. A világ ugyan nem feltétlenül lesz élhetőbb hely számunkra az idő múlásával, de bármennyi gondunk-bajunk legyen a mindennapokban, képesnek kell lennünk valami pozitívot kihozni az életből. Én így foglalnám össze ezeknek a nótáknak az üzenetét.
A befejezést szintén ennek jegyében vezényelték le barátaink. A biztató kicsengésű Seize the Day és a szokás szerint össznépi énekléssel kísért Wasting Time után még egyszer visszajöttek, hogy Kari lélekig ható szavai után az ő nemrég elveszített hozzátartozója, no és persze Malcolm Young emlékére, vendéggitárossal – Sallai Tibor, földijük és régi cimborájuk – kiegészülve, a halhatatlan Highway to Hellt döngöljék el nekünk.
Az aszfaltlovasoknak tehát 2017-ben ez volt az utolsó vágtája, de máris készülhetünk velük együtt a január 27-i gödöllői unplugged koncertjükre, amelyet DVD-re is rögzítenek majd. Torzított gitárokkal vagy akusztikusan, ha feelinges (délies ízekkel gazdagon fűszerezett) rockzenéről van szó, az Asphalt Horsemenre mindig lehet számítani!
Fotók: Máté Évi. További képek ITT.
