Lenny Kravitz a fejemben valahogy mindig amolyan deluxe rockerként élt. Elrongyolódott pólóban, kopott nadrágban is ömlik belőle valamiféle elegancia, karizma. Ahogy a rock’n’roll- t ötvözi a soul-lal (meg jazz-el, blues-zal, millió mással) egy olyan egyensúlyban, mely kiválóan funkcionál, egyedi stílust teremt megjelenésben, valamint zenéjében egyaránt. Emellett hány férfi mondhatja el magáról, hogy nem áll neki buzisan a szőrme, sőt prímán mutat benne?
Senki, ugye? Úgy értem Kid Rock-on kívül. Mindenképpen sokoldalú jelenség, a szó szoros értelmében véve is, hisz hírhedt multiinstrumentalista. Emlékszem, gimis tacskóként készséggel hallgattam súlytalan pillanataimban Kravitz műveit, mígnem egy ráérős percben átlapoztam a szobám padlóján hánykolódó CD bookletet, így felfedezvén, hogy ő maga a szerző, egyben az összes hangszert személyesen játssza fel studiojában. Ettől kezdve kénytelen voltam hősünket komolyan venni. Ezen gondolatmenetből kiindulva, dobálóztam az ábránddal az Arénába menet, micsoda élmény lenne, ha a mostani fellépésen beülne kicsit a dobok mögé, felkapna különböző zeneszerszámokat a gitáron kívül. Persze nem így tett, virtuóz zenekarára bízta, de térjünk vissza oda, hogy megérkeztem a helyszínre. Jártatok már idén az Arénában? Elmesélem, hogy január óta, az összes büfében kizárólag bankkártyával tudtok fizetni, úgyhogy ha úgy döntesz biztonsági okokból inkább otthon hagyod, csupán némi kp-t viszel, akkor nincs sörike, perececske, vattacukor! A sorban néhány előttem váró hoppon maradva fordult vissza, ahogy tudatára ébredt. Hozzáteszem, nem gyorsítja a kiszolgálást eme rendszer, 35 perc volt innivalót szerezni. Ellenben a merchben egyedül kp-t fogadnak el. A tízezres pólóra legyen nálatok zseton zsebben.
Háromnegyed 8-kor kezdett a méltán híres MF Robots előzenekar, kikről mit sem hallottam eddigi üres életem során. Méteres pávatollakkal a fején, feltáncolt az éneksnő a pódiumra, zenekarával belecsaptak valami nagyon funky-ba. Ezzel semmi baj nem lenne, Lenny-hez közeli a műfaj (ez a műfaj is), hangulat alapozására épp megfelelne, mégis a harmadik nóta közepette be kellett látnunk, nélkülöz mindenféle összetettséget. A mellettem fintorgó - egyébként zeneértő - cimborám megjegyzése pontos leírást adott “szegény zenekarnak csak annyi a dolga, hogy számoljon”. Valóban mintha pusztán ütemből állna az egész, a rezesek egy-egy fújással járulnak hozzá a változatlan ritmushoz. Értem, nem akarjuk elnyomni a főprodukciót, de megrázkódna a föld alattunk, ha az előzenekar is élmény lenne? Legalább egy kisebb fajta.
Pontban kilenckor türelmetlen, sürgető kiabálásba csap a tömeg. Közel teltház gyűlt össze, a dühöngő közepéig tudunk furakodni, a felétől nem áttörhető. Rövidesen hatalmas füst csap fel a színpadon, egy termetes emelvény tetején láthatóvá válik Lenny Kravitz. Most megőrülünk! We Can Get It All Together a nyitány, debüt méghozzá, friss dalról lévén szó. Setlist tekintetében bizonytalan voltam mit várhatok, variálja a turné alatt. Bízom benne, hogy sokat tartózkodik majd a magaslaton, mert úgy faszán látható, a kivetítőre ugyanis nem számíthattam, hiába figyelt ott két égigérő darab a színpad oldalán, üzemen kívül maradtak. Az ok: ismeretlen. A Bring It On alatt Lenny már lent van a többiekkel, a koncert további részét lábujjhegyen töltöm. A háttér akár egy gigantikus reluxa, mögötte sorban különféle lámpákkal. Így leírva nem tűnik durranásnak, pedig merőben adja. Rögtön a harmadik nóta az American Woman, a közönség visít, a telefonok a magasba lendülnek. Valahol a felénél reggie-be megy át, amolyan pszichedelikusba. A fúvós szekciót 2 szaxofonos, 1 trombitás alkotja. Elszállósba vált a gitár. Ezt befejezvén “Good evening!”, ennyit köszön Kravitz, egyből elkezdődik a Low. A dal lehetőséget ad a bőgősnek kivirágozni, úgy slappel mint isten. A kopasz hölgyben az 55 éves Gail Ann Dorsey- t tisztelhetjük. Érdemes megnézni ő mivel tengeti a napjait, illetve kikkel barátkozik eközben, olyan produkciókkal nyomul, mint Skin, Seal, vagy a Tears for Fears.
Az It Ain't Over 'Til It's Over lassan indít, énekli a közönség, csajok kerülnek nyakakba. Kravitz hangja döbbenet, studio minőségben szól, olyan hibátlanul adja vissza, amit a felvételeken megszoktunk tőle. Sajátos éneklési technikája, modora mind megjelenik, a magasak makulátlanul jönnek ki belőle. A Belive-hez akusztikus gitárt ragad, a show alatt leginkább elektromoson tolja. Ezt a számot különösen vártam, hogy átélhessem élőben, páratlanul eszményi gitárszólót tartalmaz. Craig Ross régi bútordarab Lenny oldalán, az Are You Gonna Go My Way klipjében már ott rázta. Élesen megvilágítják, Craig magával ragadóan lehozza a szólót, a lábujjamig fut a libabőr. Ütemre tapsolással jön az I Belong to You. Kravitz rángatózós hajrázása annyira jellegzetes, az összes mozdulata, a teljes jelenség markáns. Miközben az oly megszokottan ismerős látványába elmerülök, a dal átmegy teljesen soul-ba, ha éreztetni akarom a hangulatot, gondoljatok egy Sade koncertre, az a világ vett körbe hirtelen.
Főszereplőnk röviden megköszöni a sok szeretetet Budapestnek, majd kijelenti, hogy selfie-t akar. Felhív egy lányt a porondra, megöleli, kattintanak egy összeborulós képet magukról. Ekkor felötlik bennem, hogy a nézőtér nagyrésze biztosan nőkből áll, ezért körbepillantok. Tévedtem, akadnak bőven csávók a csődületben, nem kizárólag kísérőként, hanem csapatokban szintén. A Can't Get You Off My Mind elfeledett tinédzserkori szerelmi bánatos nótám, felrémlik, hogy akkoriban búslakodás esetében megannyiszor hallgattam. Előbuggyan belőlem az üvöltve kornyikálás. Az It's Enough totálisan kifinomultan van prezentálva, viszont feltűnik, hogy egy ideje nem volt a színpadon mozgás. Mindenki áll a helyén, teszi a dolgát, a billentyűs oldalra fordulva görnyed le, mégsem érzek hiányt. Átszellemült, hosszas trombitaszólóba fullad a szám vége, mint egy jammelés, majd Lenny mindenkihez egy dicsérő szót társítva bemutatja a zenekart. A Where Are We Runnin'? hozza lendületbe a show-t, a billentyűs boogiezva üti a zongorát, csúsztatja a kezét, az egyik szaxofonos becsatlakozik a buliba, ujjong az Aréna. The Chamber -re is megy a szakszofon varázslás, emberünk az emelvényen megvilágítva géniuszkodik - megérdemelten. Ezek a nem kifejezetten rövid szólók bármelyik hangszeren, egyáltalán nem öncélúak, kifogástalanul sikerül kibontani az összes tracket, így adva studio minőségben új, egyedi, a felvételektől eltérő élményt. A Dig In után a Fly Away jön, utóbbit tulajdonképpen a tömeg énekli el. Az Again a záró, sokfele az ülőhelyeken állnak a nézők. A zenekar úgy tér vissza a tapstornádóban, hogy Kravitz zongorához ül I'll Be Waiting -et előadni. Karakteres technikája, mikor kiengedné a hangját, de visszafogja, egyszerűen egyedülálló. Ahogy ő fogalmaz, a himnuszuk a Let Love Rule a második ráadás, én csalódni készülök a lagymatag befejezés miatt, amikor blues-osan kicsomagolják ezt is. Csak nem hammond-orgonát hallok? Alapvetően nem ugrom érte, most mégis. Kulcsfiguránk köddé válik, a nézőtéren bukkan fel a lépcsőkön. Szinte összenyomják egymást a körülötte tolongók, köztük lépkedve megy vissza a színpadra, nyakába lendíti a gitárt, énekelteti a publikumot. Jobbra-balra hullámzik az egész Aréna. Az Are You Gonna Go My Way az utolsó utáni, ekkor biztatásra ugrál a több ezer ember. Ez azon ritka, lehengerlő impulzusok egyike, mikor a róla készült videót másnap kétszer is újranézem a telefonomon. A bő két órás műsor minden másodperce élvezhető volt, vastagon profizmussal átitatva.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.