Habár november 8-a, vagyis a Páncélos Szentek budapesti fellépésének napja még jócskán odébb van, felmerülhet a kérdés, nem lőjük-e most le előre a poénokat ezzel a hollandiai élménybeszámolóval. Persze mivel köztudott, hogy az idei koncerteken a teljes Symbol of Salvation albumot játssza a banda (némi körítéssel), nem nagyon van itt mit „elspoilerezni”. Ha pedig hozzávesszük, hogy már a hőskorban Los Angeles legheadbangelősebb csapatának titulálták John Bushékat, azt is borítékolni lehetett, hogy ezúttal sem trottyos, életunt előadásban lesz részünk.
A vendégzenekarként színre lépő – ugyancsak a Metal Blade-hez tartozó – Act Of Defiance ellenben bosszús fejcsóválásra késztetett. Jóllehet alig négy éve aktív a társaság, korántsem kezdő muzsikusokból verődött össze: Chris Broderick gitáros és Shawn Drover dobos megfordult a Megadethben (előbbi a Jag Panzert is erősítette tíz évig), míg Matt Bachand bőgőst a Shadows Fall soraiból ismerhetjük. Ők így együtt, Henry Derek Bonner énekessel kiegészülve, akár valami izgalmasat is létrehozhattak volna power / thrash vonalon, ám az egészből egyedül Chris szólóit hallgattam élvezettel. Egyetlen gitárral élőben elég vérszegényen szólt a négyes, és maguktól a daloktól sem fogtam padlót. Ilyen nagy nevektől az ember többet vár.
Klassz dolog lehet most az Armored Saint tagjának lenni. Engem személy szerint anno elmondhatatlanul dühített, hogy a töredékét sem kapják meg annak az elismerésnek, amely az effajta egyéni, igényes, intelligens metal muzsikát játszó zenekarnak kijárna. Nyilván őket is megviselte a sok viszontagság, amelyből kijutott nekik, de láthatóan rég túltették már magukat ezeken. Értékelik, hogy aki akkor a hívük volt, az ma is követi őket (zömmel az idősebb korosztály képviseltette magát a bulin). Élvezik, hogy mindenfajta megkötés nélkül tevékenykedhetnek. Ennek szellemében, végig magas fordulatszámon pörögve és felszabadultan zenélve, roppant feelinges másfél órát nyomott az ötös, a nagyjából háromszáz főnyi publikum pedig hősként ünnepelte őket a patinás klubban, már a színre lépésüktől és a műsort nyitó March of the Sainttől kezdve.
A Saint azon kevesek közé tartozik, akiket az évek múlása sem tudott kikezdeni. Habár Jeff Duncan gitáros és Gonzo Sandoval dobos kissé túlságosan kiterebélyesedett, teljesítményükön ez semmilyen módon nem tükröződött. Előbbit amúgy is „húzta magával” a másik hathúros, Phil Sandoval (Gonzo tesója), valamint a tébolyult fejrázást és grimaszolást csúcsra járató Joey Vera basszer, aki az ütőssel együtt a műfaj egyik legdinamikusabb és egyben legötletesebb ritmusszekcióját alkotja – nem csak John Bush szerint.
Viszont a show igazi motorja természetesen az énekes volt. Torka nem akármilyen kopásálló acélhangszálakat rejt, amelyeket a Long Before I Die és a Chemical Euphoria alatt máris rendesen megdolgoztatott, s akkor még „csak” a Symbol… szettre való ráhangol(ód)ásnál tartottunk. De emberünk végig tartani tudta a kirobbanó formáját: a himnikus metal nótákban (Reign of Fire, Dropping Like Flies, Hanging Judge) és a komplexebb, érzelmek széles skáláját felvonultató szerzeményekben (Last Train Home, Another Day, Tainted Past) egyaránt remekelt. Frontemberként szintén felejthetetlent nyújtott. A számok közötti szünetekben ezúttal gyakran beszélt hosszasan, de ezt aligha vette zokon bárki is. A különleges alkalom okán tényleg volt kire, mire visszatekinteni, és John megindítóan szólt az elveszített harcostárs Dave Prichardról, a hajdani európai koncertélményekről, vagy a Symbol… egyes dalainak születéséről. Ez utóbbi téma főleg a régen vagy eddig egyáltalán nem játszott csemegék (The Truth Always Hurts, Burning Question, és voltaképp a korong java része) kapcsán bizonyult izgalmasnak. De John Busht hallgatni – akár dalol, akár konferál – bármikor óriási dolog.
Meg persze nézni is. A szép emlékű Petőfi Csarnokban (akkor az Anthrax vokalistájaként) láttunk tőle hangfalakról a tömegbe vetődést, Wackenben közönségszörfözve éneklést, és a buli hevében most is komoly hangfalmászást rendezett. Ez már a záró blokkban történt, amikor ismét a Symbol… előtti munkásságából szemezgetett a banda, beleértve az On the Wayt a bemutatkozó EP-ről, a legutóbbi Win Hands Down lemez címadójával kiegészítve. Szóval Bush itt sem kímélte magát, és a Can U Deliver végén a függönybe kapaszkodva lejutás sem volt veszélytelen mutatvány, ő azonban mit sem törődött a saját testi épségével, és a legvégén a Mad House-t is a rá jellemző elánnal vezette elő.
Úgyhogy fergeteges metal estre lehet majd számítani az A38-on. Sokaknak bizonyára aznap lesz először szerencséjük élőben az Armored Sainthez – klubban jómagam is most láttam őket először –, ők garantáltan ugyanezt a varázst fogják átélni. Még akkor is, ha előre tudható a program.
FOTÓK: PETER VAN DER WIELEN. További képek ITT.
