A Party.San fesztivállal 2 éve találkoztam, amikor hozzám került valahonnan egy szórólap. Végigolvastam a felhozatalt és az erekciótól lefordultam a székről. Akkor megfogadtam, hogy egyszer kijutok erre a bulira. Sosem találkoztam még olyan feszttel, aminek a line up-ja ennyire passzolt volna az én extrém metalos lelkem ízlésével. Nem szeretnék most listát írni a 2016-os Party.San bandáiról, de akit érdekel, annak itt egy link. Most viszont 2018-at írunk és sikerült végre eljutnom ebbe a türingiai paradicsomba.
A fesztivál tehát Türingia tartomány szívében kerül megrendezésre az Obermehler repülőtéren egy kis város mellett, melynek neve Schlotheim. Itt nyílik lehetőség, ha az ember szeretne bevásárolni és ahhoz képest, hogy kisboltokról beszélnünk, igen nagy a választék. Megéri, hiszen a kemping területre – üvegen kívül – bármilyen ételt és italt (sört) be lehet vinni. Egyébként az árak benn a koncertterületen is korrektek a német fesztiválkultúrához viszonyítva, persze itt működik a pohárvisszaváltós rendszer. Ha nem hajigálod el a piától és az adrenalintól felspanolva a koncerteken a poharakat, akkor minden OK. Kaja jóféle, nagy a választék, nem maradsz éhes. Metalportéka árus viszont sok, szóval elbaszhatod a vagyonod, saját tapasztalat, bár én nem bántam meg. Főleg amilyen brutál a Party.San-os cuccok dizájnja. Summa summarum profi a szervezés, minden közel van, jó az átjárás bárhova tartasz és ami igencsak fontos: király a hangzás! Minden jól szól!
Ha ezt negatívumnak lehet egyáltalán hívni, akkor egy dolgot tudnék felhozni: minden bandára el akartunk jutni. Átlagosan napi 10-11 koncertet néztünk meg, ez nyilván fárasztó és valamikor az embernek kedve támad például piázni és szocializálódni a német jóemberekkel, ha nem is csak leülni a picsába. Ezt csak reggel és este valósítottuk meg, úgyhogy feszített a tempó. Nyilván a beszámoló része, hogy milyen bandák buliján fordultunk meg a három nap alatt, különböző behatásos állapotokban, de ilyen mennyiség mellett, igencsak felsorolás jellegű lesz a dolog. Remélem senkit nem untatok majd vele.
Első nap kicsit beizzítottunk a szomszéd német srácokkal, majd bementünk fesztivál cuccokat vásárolni, mert ahogy említettem, óriási és izmos kínálat volt. Közben megnéztünk oldalról a német Our Survival Depends On Us-ra keresztelt doom bandát. Ezek után jött a Gruesome (ráadásul nekem másodjára), ami a Death féle USA death vonalat követi, mondhatni inkább tribute formáció. A szervezők lehoztak egy gyöngyszemet az Unanimated formájában. A svéd melodic death/black zenekar 1988-ban alakult és hangzásvilágukat sokan a Dissection-hoz hasonlítják. Most 9 év után kidobtak egy EP-t, továbbá úgy néz ki megint aktívak lesznek a nagy csend után.
Az egyik legkeményebb görög death formációt is sikerült elcsípnünk – Dead Congregation. Ezután éles váltás, egy kis slam. A kissátorban már dübörgött a Gutrectomy. Kilépve a koncert után pedig rögtön az Anaal Nathrakh fogadott minket, bár én nem voltam elájulva az élő performanszuktól. Nem tudom mit idéztek meg az angolok, de a buli végén bekaptunk egy óriási homokvihart, így kiürítették az egész fesztivált biztonsági okokból. Szerencsére az eső elmaradt és fél órán belül már mehettünk is vissza tombolni. Egyik kedvenc bandám a Toxic Holocaust volt soron, így az ő bulijukon mindent beleadtam, ami a csövön kifért. Circle pit, mosh, bodysurf, hatalmas móka volt. Nagyon kíváncsi voltam élőben a Master’s Hammerre, de csalódtam, nekem nem jött át a téma. Lemezen egy a kísérletezős atmoszféra jobban emészthető. Ahogy az Emperor első fele is unalmas volt, nem számítottam rá, hogy letolják az egész Anthems To The Welkin at Dusk albumot és a végén csak két számot játszanak az In The Nightside Eclipse-ről. Azért összeségében korrekt buli volt. A vihar miatt elmaradt Endseeker-t, berakták utolsó bandának, aminek kurvára örültem, mert, ha csak simán elmaradt volna részegen sírtam volna a sátramban. Az old school death metalt nyomó svéd bandákat megszégyenítő német csapat számomra az egyik legkomolyabb formáció ezen a színtéren, mindössze egy EP-vel és egy albummal.
A második napot küldtük meg a legjobban, úgyanis kitoltuk a bulit tizenhárom koncertre. Nyilván volt, amit hátulról néztük, vagy egy sörpadon ülve, de azért ez masszív mennyiség, időbe is telt feldolgozni. Délben már kezdett a Guineapig, ahol újra átélhettem kicsit az idei Obscene Extreme-t, mert poréhagymával rohangáló egyének, egy tündérjelmezes nagydarab pali és hasonló anomáliák fordultak meg a circle pit-ben. Jómagam két banánnal csatlakoztam, olyan előebéd gyanánt. Ezután bedobtunk pár sört és megnéztük a The Committee-re keresztelt supergroup-ot. A nemzetközi (elvileg ismert) zenészekből álló formáció, mint mostanában divat, az anonimitásra esküsznek és fekete harisnyával a fejükön játszanak finom, igényes black metalt. Utánuk a kedvenc deathgrind formációm, a Benighted, játszott és idén másodjára teljesen legyalulták az agyamat. Ezután megint ital és sörpad kombináció, plusz a Pillorian a háttérben. Az ex-Agalloch frontember John Haughm egy albummal rukkolt elő eddig, és ha nem is a régi együttese színvonalát hozza, de egy korrekt black lemezt adott ki, ami élőben is jól szólt. És most jön az igazi ritkaság, ami nálam vitte az egyik dobogós helyet az összes koncert közül – a Coffins. A japán death/doom-ot csavaró trió, óriási erővel reszelte a darálós death metal szekciókat, majd váltott át súlyos, lomha doom témákba. Minden elismerésem. Aki csípi az Asphyx-et, vagy az ősrégi Paradise Lost-ot, mindenképp fülelje meg.
Coffins után ránk fért egy kis kiállítás, így a speed metal-ban utazó RAM-ot és a The Black Dahlia Murder-t kívülről néztük, tisztes távolságban. Talán még konzerves hal is lecsúszott közben. A „csendes pihi” után szintén egy általam imádott német death formáció következett, akik annyira azért nem is olyan régen hódítják a színteret. Az itthon kevesek által ismert Deserted Fear szintén régisulis death metalt tol, de több hardcore-os/Bolt Thrower-es elemeket dobál a zenéjébe. Király buli volt, ráadásul tök szimpatikusak a srácok. A koncert közben túlment a piró és kigyulladt az egyik láda, de ezt is poénosan kezelték.
No igen, úgy tűnik a death metal vonat nem áll meg, mert a következő állomás rögtön a kisszínpad volt. Nem voltunk sokat benn, mert egyetlen negatívuma, hogy a zárt sátorban, akkora por kerekedik a mosh pit miatt, hogy fekete turhát kapar ki az ember a nóziból egy fél órás eresztés után. Sebaj a zene és az élmény kárpótolt. A francia Skelethal performansza nekem az egyik legjobban várt buli volt és – a kissé kásás hangzás ellenére – elégedetten hagytam el a csatamezőt, úgyis ezek a srácok is taníthatnák a svéd old school death-t.
A változatosság kedvéért végre jön egy kis thrash és hát nem más, mint az Exhorder darált egy olyat, hogy csak néztem. A groove hangzás úttörői tulajdonképpen 1992 óta csak egy-egy buli erejéig aktivizálták magukat, most viszont úgy néz ki újra felhúzzák a kesztyűt és új albumot ígérnek a nyári fesztivál turné után. Hát ki az a pöcs, aki kihagyna egy jó Unleashed-et. Kötelező, mindig kötelező! Tíz pontos buli volt ez is, olyan számokkal, amiket nem mindig hall tőlük az ember (gondolok itt a Death Metal Victory-ra például). Átesve a holtponton a jó fekete sörnek köszönhetően, kitartóan nyomultunk még előre a csatában, hogy a Dying Fetus kirázza még a maradék agyunkat is. Sikerült nekik… És a hab a tortán, a nap főzenekara: Venom! Nem, nem az Inc., itt Cronos tolta az ortóságot. Nem szeretnék különbséget tenni a két zenekar között, mindkettő nagy bulit csinál. Viszont az, hogy a koncertet egy Black Metal – Welcome To Hell – Bloodlust trióval kezdték, kicsit kihozta belőlem az állatot. Tény, hogy utána sok dal volt az új lemezekről, amik nyilván gyengébbek a régi klasszikusoknál, de sokuk megállja a helyét (Pedal To The Metal vagy Long Haired Punks). A végén egy In Leauge With Satan - Witching Hour páros már-már rám varázsolta a piros bőrgatyát, így nálam a Venom szintén dobogós bulika volt. Ugh!
Harmadik, egyben utolsó nap is bőven gazdagodtunk koncertélményekkel. Tűző nap, beton, circle pit, röfögős svéd grindcore. Imádtuk a Razorrape-t. A spanyol (nem a svéd hard rock) Graveyard közel áll a szívemhez, ugyanis már többször találkoztam a bandával és a gitáros sráccal rendszeresen egyeztetünk, mikor látogatnak el szerény hazánkba végre. Mitöbb, bitang jó Lovecrafti irodalommal agyonspékelt régisulis death metalt tolnak. Még szintén tűz a nap és üvölt a Harakiri For The Sky – érdekes kombináció, ahogyan a Carpathian Forest is négy óra környékén játszott. Nattefrost itt is hozta a formáját, testét földöntúli ugh-ok hagyták el percenként, de a németeket túlságosan kiszívta a nap, hogy egy Rockmaraton szintű mosh pit-et összehozzanak. Újabb óriási izgalommal várt banda volt a soron következő, mely egyben egy ritkán elcsíphető gyöngyszem is. Az Exciter-t nem sűrűn látom fellépni, főleg nem eredeti felállással és úgy, hogy az első lemezüket a Heavy Metal Maniac-ot csapatják. Ez úgy érzem történelem volt.
Sajnos a Sadistic Intent alatt muszáj volt ételhez jutnunk és utántöltenünk, így nagy részét kívülről hallgattuk, de dolgunk végeztével, az utolsó két számra berohantunk. Nem a legszebb mentés, de hát ez van. A Tribulation, annak ellenére, hogy egyre light-osabb zenét nyom, nálam nagy kedvencek. A Party.San-hoz illően én azt vártam, hogy ledarálják a The Horror albumukat, ami számomra napjaink egyik legkiemelkedőbb death alkotása. Elvárásom ellenére a szokásos szettjüket hozták, de nem lógtak ki a sorból, még érdekes kinézetükkel sem. Az őrület folytatódott egy Brujeira-val és a death metalt és grindcoret keverő mexikói karterbanda igen keményen odabaszott mindenki arcába. Aki volt Maratonon rajtuk, szerintem emlékszik. Amit nagyon sajnálok, hogy a Possession-t kihagytuk, de muszáj volt egy kis energiát gyűjteni a Tankard előtt. A német sör-thrash királyokat ilyen jó hangosítás mellett még nem hallottam, természetesen italoztunk is rá egyet közben. A fesztivál utolsó bandája a Watain volt, akiket szerintem nem kell bemutatni, de akinek nem tiszta: black metal és piró. Jó, hogy nem égették le a színpadot. Utolsó mézborainkat fogyasztva végig néztük a show-t és elégedetten távoztunk aludni. Másnap jött a depresszió, hogy haza kell menni, mert ez életem legkomolyabb fesztiválja volt. Ajánlom mindenkinek!
fotók: Toni B. Gunner | https://mondkringel-photography.de/concert-photos/
