Vannak zenekarok, amik a puszta létükkel kultikussá váltak. Nem tudom ez mitől történik, hogy történik, de hirtelen csak azt hallod, hogy „ez alapmű, haver”. Így találkoztam először a Windhanddel is, most meg itt van a legújabb anyaguk az Eternal Return.
Anno csak azt láttam, hogy mindenki valami lila borítós album linkjét dobálja ki, és a YouTube is mindig felajánlotta a fuzz-os mélyre hangolt muzsikát. A 2012-es debüt anyag óta eltelt bő hat év, de a hangzás ugyan az, a hangulat ugyan az, és az érzéseim sem változtak. Nem érzek máshogy, az Eternal Retrun iránt sem, mint mondjuk a Soma iránt. Eszméletlen ingadozóak az érzéseim a zenekarral kapcsolatban. Egy-egy riffnek olyan ereje van, annyira magával tud ragadni és utána jön valami olyan, ami visszataszít az unalmas jellegével a szürke hétköznapokba. Ami sikerült például a Monolordnak az sosem sikerült a Windhandnek. Hiányzik belőle az a kicsi plusz, amitől azt érzed, hogy a zene beledöngöl a betonba. Ettől függetlenül a zenekar időről időre kap tőlem mindig egy újabb esélyt.
Amennyiben csak olyan dalokat hallanék tőlük, mint például az Eyeshine vagy a nyitó Halcyon, totálisan elégedett lennék. De valahogy a banda az olyan dalokkal, mint a Grey Garden (habár ebben van az album egyik legkirályabb szólója) mégis unalmasak egy idő után. Tudom, hogy a műfaj jellemzője a rétestészta vastagságúra nyújtott dalok, de ebben az esetben lehet jobb lett volna, pár ütemmel rövidebb dalokat írni és inkább plusz két dalt felvenni.
Számomra az Eternal Return olyan, mint amikor azt ígérték az iskolai kiránduláson, hogy elmegyünk vadvízi evezésre. Azt hittük, hogy a zúgókon száguldunk majd lefele, és valami igazán izgalmas dologban lesz részünk. Ehelyett egy olyan folyón ereszkedtünk le, ami lassabban örvénylett, mint a Széchenyi fürdőben található vízforgató a medence közepén. Ettől független egy laza őszi délután be lehet rakni meghallgatni, háttérzenének nem rossz, de teljes figyelmet egyáltalán nem igényel, mint mondjuk egy szebb napokat is látott Electric Wizard legutóbbi lemeze. Egy biztos, nem ettől a lemeztől lesz valaki doom /sludge/stoner fanatikus az száz százalék, ettől függetlenül mindenki kóstolja meg, mert lehet más szájízzel igazi ínyencségre bukkansz.
