Csapatunk alaposan kivette a részét a hihetetlen egybeesés folytán nemzeti ünnepnapunkra eső koncertdömpingből. Volt, aki egyenesen két helyszín között ingázott! A tekintélyes felhozatalban mindenesetre feltétlenül kiemelt helyet foglalt el a Killing Joke négy évtizedes fennállását ünneplő turnéjának budapesti állomása.

Az ugyancsak angol Turbowolf zenéjében a rock n’roll, a punk, a pszichedelia és az elektronika keveredik, néhol egészen meghökkentő módon. Így leírva izgalmasnak tűnhet a dolog, van is benne fantázia, legfeljebb az én agyamban nem állt össze kerek egésszé. A banda színpadképe és kiállása sem éppen szokványos: hármasban, basszusgitáros nélkül léptek színre, Blake Davies dobcucca oldalt fordítva került felállításra a „rendezői jobbon”, Chris Georgiadis énekes billentyű-arzenálja pedig középen tornyosult. Az elemi erővel, cicomamentesen ütő Blake és az ugyanúgy zsigerből játszó, GG Allin trikós Andy Ghosh gitáros között szintén agilisan, de bizarr ellenpontként ténykedett a jó negyven évvel ezelőtti táncdalfesztiválok világát idéző flitteres zakóban feszítő frontember. Szóval sajátságos lény ez a Bristolban honos farkas.

A Killing Joke egy újabb nagy név, amely mellé most végre pipa került a noteszemben. Elvégre legalább egyszer az életben illik megnézni egy olyan legendát, amely alapjaiban határozta meg a 90-es évek zenei világát: létezett Love Like Blood nevű zenekar, a Nirvana-féle Come As You Are félreismerhetetlenül az Eighties riffjére épül, a Prong tagságában személyi átfedések is voltak a zenei hatások mellett, és így tovább. Sőt, a korábbi, illetve későbbi idők nagyjai is dolgoztak fel tőlük dalokat, lásd Metallica, Behemoth stb.

A koncert éppen a Love Like Blooddal indult, és mellettem meg is jegyezte valaki, hogy aki csak a legismertebb „sikerszámok” miatt jött, akár haza is mehet. Nem vettem észre, hogy bárki elindult volna kifelé, és a negyven évet összefoglaló műsorral kiálló csapat innen kezdett csak bele igazán. A European Super State - Autonomous Zone - Eighties hármas méregerős folytatást jelentett.

A megszólalás kétségkívül sarkalatos pontja lett a bulinak. Ahol én álltam – a keverőpult közelében, középtájt – élvezhető volt, másoktól azonban egészen lesújtó véleménnyel is találkoztam (mint utólag kiderült, akadt, akit a hangzás valóban távozásra késztetett). Rendszeresen visszatérő kérdés ez, egyszer talán megérni egy külön értekezést; esetünkben annyit érdemes megjegyezni, hogy a banda saját embere hangosított…

Az előadás lendületét szerencsére ez sem törte meg. Ezt a lendületet persze Jaz Coleman hozta a show-ba a mozgásával és kézmozdulataival, amivel sikerült is felpörgetnie a közönséget. A régiségekre (Requiem, Butcher, The Wait) nem nagy lelemény előre megjósolni a beindulást, nekem viszont az eredeti felállás újbóli összeállása óta készült albumokról játszott dalok, főleg a Pylon lemez nótái, legalább ennyit adtak. Korántsem általános jelenség, de Colemanékra tökéletesen igaz, hogy nem csupán a jellegzetes stílusjegyeiket őrizték meg, hanem zenei és mondanivalóbeli kifejezőerejüket is.

A Killing Joke ma is tükröt tart a világ elé. Hatvan év körüli arcok tárják elénk gondolataikat a tőlük elvárható éleslátással. Hogy a vicc neked szól, vagy rólad; hogy veled nevetnek, vagy rajtad – nagyon nem mindegy!

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.