Az Indestructible Noise Command (vagy I.N.C.) majd' két évtizednyi szünet után tért vissza a zenei porondra a 2010-es évek elején. A valamikor elég szép hírnevet, nagynevű zenekarokkal lebonyolított turnékat magának tudó csapat azóta kiadott már két nagylemezt és egy EP-t is, most pedig megérkezett az újabb fullos a meglehetősen gyilkosra szabott Terrible Things képében.
Nem titok, biztos nem vagyok egyedül ezzel, mindig felkapja az ember a fejét arra, ha egy nevesebb külföldi zenekarban magyar neveket talál a névsorban. Ha már ebből kettő is van, akkor meg pláne! Márpedig az I.N.C. dupláz ilyen tekintetben, hiszen Erik Barath gitáros és Dennis Gergely énekes is tagadhatatlanul kicsiny hazánkból származnak, ez pedig... Hát, ahogy írtam, meg tudja dobogtatni a szíveket, ha érzékenyebb valaki az ilyenekre. Ez persze mit sem érne, ha maga a zene nem hozna egy bizonyos szintet (például nem titkolom, hogy a Five Finger Death Punch zenéjével engem kínozni lehetne). De az I.N.C. jófajta thrash alapú, de egyéb, hol technikásabb, hol dallamosabb végről megközelített díszítésektől sem elzárkózó muzsikája igencsak megtetszett, így szó szerint örülök, hogy szerencsém volt, van ehhez a koronghoz.
A tízdalos Terrible Things, ahogy írtam, a harmadik teljesértékű korong a csapat visszatérése óta és azt kell, hogy mondjam, tényleg eléggé seggreültem tőle. Közel három és fél évtizednyi tapasztalattal a hátuk mögött ez a csapat cseppet sem akar finomkodni! Olyan thrash-szaggatásokat és témákat halmoznak fel ebben a tíz korongban, hogy csak kamilláztam! Persze, van az a thrash (nem az, amit itt lehet hallani, hanem), amiben van két-három téma, egy szóló, aztán lehet menni aludni, de ez nem az a témakör. A szélvészgyors ötleteket nagyon jó érzékkel szakítják meg némi ilyen-olyan témával, néha a hardcore, néha valami furcsa punk-szerű ízzel, vagy éppen valami teljesen mással, de mindig olyan hatásosan beillesztve a dalfolyamba, ami csak az előnyére válik az egésznek. Hogy nincs ez a zenekar ott a thrash-hegy csúcsán? Faszán odavaló lenne!
Kezdjük ott, hogy az albumon, akármilyen gyors és technikás, fifikás, nem érezni semmi izzadtságszagot. Persze ezt be lehet tudni annak, hogy nem sietik el a lemezeket (az előd, a Black Hearse Serenade 2014-ben jelent meg), de mint tudjuk, vannak olyan együttesek, akik ennyi kihagyás után sem biztos, hogy ennyire egységesen erős dalcsokrot hoznak össze, szóval mindenképpen jár érte az elismerés. Egyedül talán a záró Devil Of Hearts az, amelyik annyira talán nem jön be nekem, de annak is megvannak a jó pillanatai, szóval haragudni nem tudok rá, nem von le semmit az összkép értékéből.
Ha ki kell emelnem dalokat, akkor a nyitó négyes magasan ott van a szeren, persze nem hiába nyitják a lemezt, de szerény meglátásom szerint ezután sem ül le az anyag, ugyanúgy jönnek a változatosra szabott finomságok, csak kicsit másféle előnyökkel. Egy biztos: ha nekiállsz hallgatni az anyagot egyvalamire készülj: a dalok, pont amiatt, hogy nem ragadnak le két-három témánál, néhol kicsit hosszúak tudnak lenni, de ha utánaszámoltok, a tíz dal háromnegyed órát tesz ki, szóval... Sejthetitek. Viszont cserébe minden nótában jut gazdagon valami fasza riff, téma, dallam, bármi, ami miatt csakazért sem hagyod elkalandozni a figyelmedet, miközben sokszor olyan magas oktánszámmal pörögnek a BPM-ek, hogy csak néz az ember, hogy van erre ennyi energiája ezeknek az arcoknak?
Akárhogy is, az Indestructible Noise Command legújabb lemeze nekem thrash-téren egy abszolút és toronymagasan pozitív meglepetés lett, ajánlom tiszta szívből minden, a stílust kedvelő ember számára. Nem csak, mert két magyar származású ember nyomatja benne, hanem mert amúgy azt leszámítva is egy igen masszív, gyors, gyilkos pofozógép lett a Terrible Things. Tessék hallgatni ezerrel!
