Vannak zenekarok, emberek, akiknek mindig várom a lemezüket, műveljenek bármit is a karrierjük során. Phil Anselmo, Maynard J. Keenan, Cavalera bácsi, vagy épp az In Flames. Habár az elmúlt években egyre jobban eltávolodott tőlem utóbbi zenekar, pedig a Come Clarity DVD-t ma már nem mindig játssza le a gépem. Ettől függetlenül itt van az új lemez, az I, The Mask! Mi pedig természetesen meghallgattuk jó párszor.
A legelején szögezzük le, hogy a borító egyből a TOP HÁROM In Flames borítóba került nálam. Egyszerűen eltalálták azt a sötét hangulatot, ami uralkodik a lemezen is, és nagyon közel kerültek már vizuálisan a szívemhez. Ezek után kezdhetjük is az örök vitát „tényleg elpuhult az In Flames?!”
Nagyon, nagyon és még annál talán eggyel jobban is szerintem, ez attól függ, hogy mikor ismerted meg a zenekart. Rám a Soundtrack to Your Escape albummal talált a zenekar 2004-ben, utána pedig meghozták a számomra csúcs Come Clarity-t, amit azonban nagyon sokan utálnak. Ha azt az albumot veszem alapul, ha az a mestermű, akkor az I, The Mask közeledik ahhoz az albumhoz, de még azért bőven van köztük szakadék. A 2008-as A Sense of Purpose albumot úgy írtam le akkor, hogy vannak rajta jó dalok, de amúgy egy egysíkú unalmas anyag lett. Ugyanez volt igaz az ezt követő Sounds of a Playground Fadingre, amiről a Deliver Us-on kívül nem is tudnék más dalt megemlíteni (ehhez a dalhoz majd még visszatérünk) A Siren Charms véleményem szerint, egy iszonyat nagy baklövés volt, és az azt követő Battles pedig az újabb útkeresés kezdete. Az I, The Maskkal pedig már rajta vagyunk az úton csak kérdés, hogy megtaláljuk-e a rendesen kijárt, tökéletes ösvényt?
Az előzetesen megismert I, The Mask dal egy tökéletes kedvcsináló, a lépkedős riffekkel felépített groove-ok közt, amire ráépül egy tipikus In Flames hangzással ellátott, nem túl izgalmas gitárszóló. Tipikusan egy olyan dal, ami majd koncerten mutatja meg valóját, és azt, hogy Anders hangja bírni fogja-e. A klipes I Am Above volt az a dal, ami felkeltette az érdeklődésemet, ez volt az a nóta, amiből ott van egy jó adag olyan stílus, amit én csípek a zenekarban. Természetesen egy lírai dalnak is helyet kell kapnia a lemezen és érdekes, hogy ez átlagban az In Flames esetében az ötödik-hatodik dal környéken jön el. Most sincs ez máshogy, a Follow Me esetében, ami egy olyan töltelék dal, hogy nem hiszem el, hogy a zenekarnak nem volt valami jobb a tarsolyában. Ezt a mondhatni baklövést követi az a dal, amit nem tudok magamban hova rakni (This Is Our) House egyszerűen az a tétel, ami hallgatásról hallgatásra változik a számomra. Egyik percben bejön a refrén, egy óra múlva pedig azt mondom, hogy ez a dal a legidegesítőbb szerzemény a lemezen. De, ha ilyen érzelmeket vált ki bennem, akkor mégis csak jónak kell lennie, nem? Tök mindegy mert utána jön a lemez legjobb dala. A We Will Remember-t tökéletesen elkapták a srácok. Eszméletlenül tetszik a groove-os gitár riff, a remek bridgel átkötve és talán Andersnek is itt a legjobb az énektémája.
De ezzel egyetemben itt rá is világítottunk az In Flames Achiles sarkára. Egyszerűen nincsenek olyan fogós dalok, amiket dúdolsz utána magadban, mint anno a Take This Life, Deliver Us, The Quiet Place, Pinball Map, My Sweet Shadow. Nekem ezek nagyon hiányoznak, hiányoznak azok az igazi témák, amikről anno dumáltunk a haverokkal. Hiányzik valami a zenekarból. Igazából Björnön, Andersen, és Niclason kívül nem is tudom, hogy kik vannak a zenekarban. És a nagyobb baj, hogy nem is fogom megtudni, mert nincs sehol egy-egy olyan téma, ami miatt azt mondanám, hogy most erre a dobosra, vagy basszusgitárosra rákeresek, mert egyedi, amit csinál. Nem rossz ez az album, de még mindig nem az, aminek lennie kellene, az én megítélésem szerint. Könnyen azon kapom magam, hogy nem is figyelek a zenére, csak úgy szól a háttérben. Ha egy zene kiemelkedő, akkor ez nem így történik……
Béke, Szeretet, Metal
