A Roadburn számomra az év fénypontja koncertek tekintetében. Aki ismeri a már lassan két évtizede, a hollandiai Tilburgban megrendezésre kerülő fesztivált, annak nem kell magyarázni, hogy ez miért van így; ekkor ragyog teljes pompájában és mindenki számára láthatóan a kemény zenék undergroundja. Idén hónapokkal a kezdés előtt lett teltházas rendezvény, és az alábbi rövid krónikából kiderül, hogy ez minek volt köszönhető.
Az idei RB a húsvét miatt egy héttel korábban volt a szokásosnál, és az első pillanatban kiderült, hogy ez mit jelent pontosan: téli hideget. Persze lehet, hogy az egész csak egy jól kitalált Trónok harca reklám volt, de amikor a harmadik napon elkezdett esni a hó, és befagyott a szélvédőnk, akkor csak a másnapi Sleep ígérete tartotta bennünk a lelket. De ne ugorjunk ennyire előre.
Felesleges lenne soronként végigmenni a nagyságrendileg száz fellépőn és ilyen-olyan egyéb programon, egyrészt, mert a felét sem hallottuk, másrészt, mert akkor ezt az írást senkinek sem lenne türelme végigolvasni. A szerda esti ingyenes bemelegítő parti Temple Fang – Great Grief – Hellripper hármasától a vasárnapot záró Imperial Triumphant trombitás math-grindcore őrületéig láttunk nagyjából 20-30 zenekart, és ezek mindegyike megérdemelne egy külön írást is, tehát nem törekedve a teljességre, tematikusan szemezgetünk az élményekből.
Nők a színpadon. Az első nap rögtön Myrkurral kezdtünk, és az utolsó napi Marissa Nadler fellépésig a shoegaze-DIY-dreampop női vonalának jelentékeny szeletét sikerült megtekintenünk. A tradícionális hangszerekkel előadott skandináv nép- és saját dalok nagyszerűek voltak, ezért is fogadtuk örömmel a bejelentést, hogy az őszre tervezett új Myrkur korong ezt a tematikát fogja továbbvinni. Emma Ruth Rundle a legnagyobb színpadon is teltházat csinált a néhol PJ Harveys, máshol kifejezetten grunge hatású dalaival, és nem mellesleg a hétvége egyik fénypontja volt, ahogy méretes hátizsákjával felbukkant a legváltozatosabb helyszíneken. Láttuk az akusztikus Thou szettet, ami leginkább Emily McWilliams és MJ Guider énekére épült; ők az utolsó napon egy Twin Peaks-hangulatú saját produkcióval is bemutatkoztak. Marissa Nadler elbűvölő volt egymaga a színpadon, illetve egy dalra a Cave In-es Stephen Brodsky is beszállt hozzá, ha már a jövő héten jön a közös album. És akkor nem beszéltünk az egész fesztivál egyik legjobb hangulatú bulijáról, a Twin Temple sátánista doo-wop (!!) akciójáról, akik műsor közben egy fekete misét, sátánista „kereszteléssel”, miegymással együtt is celebráltak. (Amúgy a Rise Above pár hónapja újra kiadta a duó bemutatkozó albumát, aminél idén eddig kevés szórakoztatóbb anyagot hallottunk.) De beszélhetnénk a Vile Creature kétszemélyes sludge szörnyéről, a helyi Doodswens totális Darkthrone-worship bulijáról, amit két alig húszéves lány produkált, vagy Louise Lemón koncertjéről, ami legalább annyira volt zenei produkció, mint amennyire divatbemutató… Röviden, a lányok alaposan odatették magukat idén (is).
Speciális szettek. Ahogy az utóbbi években mindig, most is a Roadburn-marketing húzóelemei voltak a különleges, csak erre az alkalomra készült programok. Az első napon Molasses néven az egykori The Devil’s Blood és Astrosoniq tagok raktak össze egy pszichedelikus, posztrockos szettet, és őket nem sokkal követte a dán Heilung ókori-középkori harci zenéje, ahol legalább annyira fontos elem a látvány és a jelmezek, mint maga a zene. De láttuk az At The Gatest is, ahol a slágerek mellett Jo Quail vonósnégyese, Matt Pike a Sleepből, vagy a Philip Glass-féle Koyaanisqatzi zenéje is műsorra került; és ha már Sleep, akkor a stoner legendák is két teljes albumvégigjátszós műsort (Holy Mountain, The Sciences) nyomtak a hétvégén, természetesen hibátlanul. Az idei fesztivál kedvéért zenekarrá bővült a koncertet nemhogy Európában, de saját közegében is szinte sohasem adó shoegaze-alap Have A Nice Life – az utolsó napi Deathconsciousness élőben egészen elképesztő élmény volt. Ha már élmény, akkor a nyáron hazánkba is látogató Thou és Emma Ruth Rundle kollaborációja nagyot szólt, nem beszélve a Thou utolsó pillanatban beillesztett Misfits cover-szettjéről, ami abszolút csúcspont volt, totális őrület és parti, amiről évek múlva sokkal többen fogják állítani, hogy ott voltak, mint ahányan valójában.
Celtic Frost / Triptykon. Igazából az előző bekezdésbe is kerülhetett volna, de nem lövünk mellé, ha külön is megemlékezünk Tom G. Warrior megmozdulásáról, amivel teljessé tette a Requiem-trilógiát. Az eredetileg az Into The Pandemonium és Monotheist albumokon hallható első és harmadik tétel mellől régóta hiányzott a középső elem, ami Grave Eternal címen végre elkészült. A teljessé vált trilógiát a Triptykon a Holland Metropol Orchestrával közösen, tehát nagyzenekari kísérettel vezette elő, természetesen csordultig telt színpad előtt. Úgy tudjuk, hogy a produkció felvételre került, és valamikor megjelenik fizikai formátumokban is – mondanunk sem kell, hogy kötelező minden CF rajongó számára.
Zaj és post punk. Idén a szokottnál valamivel több noise rock (vagy csak szimplán noise…) fellépőt láttunk, és itt-ott a post punk / dark wave is előbukkant, mindenféle konstellációban. Volt inkább elektronikus Bliss Signal, vagy a női bekezdésbe is beilleszthető Pharmakon, az utolsó nap nagyszínpados Daughters bulija pedig abszolút megmutatta, hogy itt, ennek van létjogosultsága. A hétvége egyik ilyen típusú fénypontja mindenképpen Lingua Ignota fellépése volt, ami tulajdonképpen Kristin Hayter egyszemélyes, nehezen viselhető töménységű, és abszolút nonkonvencionális projektje. Hála a szervezőknek, ebből ráadást is kaptunk, egy újabb, utolsó pillanatban meghirdetett szett formájában. A magam részéről nagyon élveztem a Soft Kill másfél óráját, ami lényegében a ’81-’84 közötti The Cure szellemi örökségeként írható le. De ide illik a júniusban hazánkba látogató Sumac fellépése, vagy a szintén nem túl gyakran fellépő Old Man Gloom zajos hardcore bulija is. A Cave Inről mostanában kezdett szivárogni némi infó, és egy új dal, mindenesetre úgy tűnik, ismét aktivizálódik a hol hardcore, hol posztrock alapvetés. A Roadburnös fellépés egyfajta teszt és ráhangolódás volt erre, de annak tökéletes, ezúttal a dallamosabb végén közelítve a dolgokat.
Black metal minden mennyiségben. Tekintettel arra, hogy egy színpadon egy teljes napot csak a holland black metal foglalt el, és ezen felül itt-ott felbukkantak még BM zenekarok, nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a sötétség integráns részévé vált a Roadburnnek. A Witte Wieven fennállása óta először lépett színpadra, és nem okozott csalódást, de láttuk az új lemezét megmozgató poszt-black Lastert is. A lengyel Mord’A’Stigmata szintén odavert, ahogy a nyugati parti Fauna is, vagy a francia Throane, akik délután háromkor tüntettek el szinte minden fényt a nagyszínpad környékéről. A Craft viszont igazolta kétes hírnevét, valóban halál unalmas koncertet adtak, ahol még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy pontosan miért tartanak – vagy nem tartanak – ott, ahol. Az egész fesztivált záró Imperial Triumphant eszelős, trombitás black-grindcoreja pedig legalább annyira illik a zajos blokkba, mint ide, de az biztos, hogy méltó lezárását adták az idei fesztiválnak.
Habár hosszasan és még részletesebben is tudnánk taglalni a Roadburnön szerzett élményeket, talán a fenti összeállításból is kiderült, hogy abszolút elégedettek vagyunk az idei felhozatallal. Tekintettel arra, hogy a jövő évi időpont már ismert, aki fogékony a műfajra, egyetlen fellépő ismerete nélkül is nyugodtan tervezheti az utat Tilburgba – csalódni biztosan nem fog.
