Industrial, industrial metal, Neue Deutsche Härte, hard rock - legyen akármi a stílusuk, a Rammstein mostanra az egyik legsikeresebb zenekarrá nőtte ki magát '94-es megalakulásuk óta több milliós lemezeladásokkal. Telt házas arénakoncerteket adnak, olyan színpadi és pirotechnikai elemekkel, hogy nem túlzok, ha azt állítom a leglátványosabb élő banda a rocktörténelemben. Utolsó lemezük, a Liebe Ist Für Alle Da (LIFAD) 10 éve jelent meg, így a rajongók már hektoliternyi nyálat csorgattak az elmúlt hónapokban – óriási a hype és az ingerszomj, úgy izzik a levegő, mint az első sorokban a koncertjeiken. Az új korong címe és külcsínje a minimalizmus oltárán áldozik – az albumcím a zenekar neve (self-titled), az albumborító pedig egy gyufa close up-ja. Hosszas bevezető után beindítom az industrial motort és kőkemény analízisnek vetem alá Rammsteint. Egy ilyen kaliberű lemeznél muszáj egyenként megcsócsálni a számokat, viszont a végén az is fontos, hogy egyben a gyomor miként emészti meg a 11 fogásos menüt. Lássuk!
A Deutschlandot már számtalanszor halottátok, 50 millióan nézték meg a megjelenése óta - azért ez magáért beszél, bár számomra a számok mindig marginálisak voltak. Jó választás volt első kedvcsinálónak, ugyanis megmutatja, hogy a Rammstein tíz év után ott folytatja, ahol abbahagyta. Számomra sok újat nem nyújtott, viszont megnyugtatott, hogy a német industrial führerei nem felejtettek el jó zenét csinálni. Ezen a ponton tulajdonképpen ki is bújik a szög a zsákból: mit várunk tőlük tíz év után? Jómagam semmi eget rengetően újat. Én a LIFAD-ig kialakított stílusukkal teljesen meg vagyok elégedve, voltaképp azért szeretem őket, mert kevés nagylemezzel a nyers industrial-tól eljutottak a már dallamosabb ipari rock/metal-ig. Persze egészen egyedi megoldássokkal, ars poeticájuknak megfelelően sokszor légkalapáccsal törtek előre saját útjukon. Visszatérve az indulóhoz, a Deutschland visszhang effektje és synthwave-re hajazó billentyű témái még is csak mutatnak rögtön valami újat, de a kísérlet faktor még sincs annyira túltolva, hogy kiköpd. Disszertáció szintű cikket a szöveg és képi elemzésről ITT olvashattok.
A Radiot amikor meghallottam, felcsillant a szemem Flake Lorenz szintetizátor dominanciáján. A riff pedig igazi menetelős öreg Rammstein (Links 2 3 4 ?), de mégsem egy újrahasznosított számról van szó, sőt! A szinti - mely az ős industrial Kraftwerket idézi - olyan különleges rezgést ad a számnak, hogy pár hallgatás után jobban beleszerettem, mint a Deutschlandba, mert lényegesebben több új ötletes elemet tartalmaz. A vicc, hogy egyáltalán nem egy bonyolult betét, lejátszani egy besörözött német gyármunkás is letudná. Nem ebben rejlik a művészet, hanem a tökéletes beillesztésen és időzítésen, nem beszélve a többi hangszerrel való harmónia megteremtéséről – mintha, minden hang szinkronizálva lenne a másikhoz. Ez alól nem kivétel az ének sem! Till Lindemann vokálja külön hangszer - a nyomatékosított, túltolt német akcentussal döngölő frontember nem a bonyolult oktávváltásokról híres, de hangjának karaktere és sajátossága ugyanúgy a Rammstein része, mint Richard Kruspe és Paul Landers gitárja.
Az érsekegyházi kórussal kezdődő, epikus magasságokig feltörő Zeig Dich talán az a dal, ami a legtöbb fokkal állította fel a szőröket a karomon hallgatás közben. Az újabb szintetizátor kísérlet egy óriási NDK-s hangárba varázsolja a lelkes hallgatót, miközben Christoph Schneider sebészi pontossággal üti a dobokat. A refrén alatt Till magasabbra tolja a hangszínt, ezzel igazán megteremtve a magasztos hangulatot, amire csak rá rak az alatta csendesen meghúzódó szimfonikus aláfestés. Oliver Riedel bassz átvezetője után, újabb kórus, majd szimfometálos partokra evező levezetés. A Zeig Dich (Mutasd magad) Istenhez szól, kicsit Nietzsche-féle „Isten halott” filozófia szagát érzem szövegében. Az egyik legerősebb a korongról!
Az Ausländer talán a legkilógóbb dal a „gyufás lemezről”, de inkább a Rammstein legkitekeredettebb fattya az összes torzszülöttje közül. Gyerek visszhang, diszkó beat, Scooter feeling, retro tapsikolás. Először csak néztem mi a jó isten ez, de utána beért, mint amikor gyógyszerre iszol. Zseniális! Annyira stílusidegen, hogy elképzelni sem tudtam, hogy ráfüggök, aztán valamilyen beteg módon az egyik kedvencem lett. Egyre jobb a fenti hasonlat… A szövegben hallani franciát, olaszt, angolt is – egy szélhámos, kéjenc világjáróról szól. Igazi Rammstein humor. Itt jegyezném meg, hogy nincs kapacitásom mindenhol lírai elemzést tartani, egyébként is a zenekar szövegei mindig is több értelmezésűek voltak, így meghagyom nektek az interpretációt.
A következő számban - Sex - e téren még kivételt teszek, mert hasonló síkon mozog, mint anno a Pussy. „Csak egyszer élünk, szeretjük az életet, szeretjük a szerelmet! Szexközben élünk igazán!” Óriási duma, a Holt költők társasága elbújhat a Rammstein mellett. Zeneileg nagyon rendben van, kicsit bugisabb, rock'n'roll-osabb, már-már southern feelingű, de mégis megmarad a saját dimenziójában. A riffelés konkrétan elfenekel, a huncut szinti szóló pedig lelazít egy kemény menet után. Aztán ki tudja, ki mit lát bele… Háháhá, já!
Puppe. Bábú. A legelborultabb dal az albumról, de tulajdonképpen az egész karrierjük alatt. Egy pszichopata. Nyugodtságot színlel, de közben ámokfutásra készül. Szépen indul, a hangszerelés minimális, mondhatni balladisztikus. Aztán elszabadul a téboly, magam előtt látom Lindamann torz arcát, ahogy üvölt a mikrofonba. Fröcsög a nyál, fennakad a szem. Üdvözöljétek a Rammstein legbetegebb számát!
Was Ich Liebe – az intro a Nine Inch Nails-től a Closer egy az egyben, persze fikarcnyit más köntösben, de révén mind a két zenekar industrial óriás, nem fogalmaznék úgy, hogy nyúlás. Alapvetően egy lassú Rammstein dal, akusztikus gitár és zongora kombó készíti elő komótosan, német precizitással a kórus-szintis refrént. A nóta egy töréspont, hiszen itt kezd a lemez egy kimértebb hangnembe átlépni.
A Diamant tulajdonképpen egy átvezető szám, egy rövid "szerelmes" ballada a 2 és fél percével. Akusztikus gitár, egy kis atmoszféra a villanyzongorából és hegedű. Till itt egy bárd, bariton hangja még 2019-ben is szíveket tud megríkatni.
A Weit Wegben van az egyik legfaszább szinti betét, amivel elnyerte nálam a legjobb lassabb nóta címét a lemezen. A progrock/Kraftwerk hibrid tökéletesen búg Flake billentyűiből. Torzított gitár csak a refrénben, de ott is csak szolidan és hopp - szóló! Igaz csak 5 másodperces. A végén pedig egy fél Enter Sandman riff, amit nem igazán tudtam hova tenni, de engedjük el.
Mint már feljebb kitértem rá, a Sex óta egy kicsit vesztett az album a keménységéből és lassabb, csendesebb vizekre evezett. De mielőtt sokan feladnák a reményt - hogy a „gyufás lemez” csak az elején lobban nagyot, majd erőt vesztve végig ég - akkor köszöntsétek sötét arkangyalként a Tattoo-t! A már-már gothic-os szinti betétekkel és erős refrénjével ez is egy igazi régisulis Rammstein betonozás. A zúzást felváltja egy szemtelenül lágy refrén, ami ad egy skizofrén keretet a dalnak.
Ha a Puppe, pszichopata volt, akkor a Hallomann egy pedofil (szövegileg nagyjából stimmel egyébként). Direkt írok ilyen hasonlatokat, ugyanis a Rammstein sosem volt finomkodó és zsánere volt a polgárpukkasztás. A záródal szépen lassan kúszik be, negédes és sutyi, majd három perc környékén betámad, megmutatja a csúnyát egy öblös riff és egy gonosz, kaján billentyű formájában. Utána visszavonul, elrakja a szerszámát a kabát mögé és újra felveszi az ártatlan arcot. Hát így…
Miután minden számon konkrétan szónikus Y-metszést hajtottam végre, nézzük kicsit átfogóbban a lemezt. Őszinte leszek, én első hallgatás után elégedetten bólintottam, nem vártam se többet se kevesebbet a német ipari óriásioktól. Ez az elégedettség öt átpörgetés után sem változott, sőt inkább jobban megmutatták magukat a részletek, amik eddig jól elrejtőztek a lemez megkomponált labirintusában. Mint amikor sokáig nézel egy Bosch képet... Összességben azt mondom a legtöbb finomságot a billentyű csalja elő a Rammsteinen, bár ez egy industrial zenénél talán nem meglepő, de Flake most kegyetlenül magasra tette a mércét ezen az albumon.
Minden számban van egyszerre valami régi és valami új. Néha a gyerekkoromban sokszor hallgatott acélkemény riffek jutnak eszembe a korai lemezekről, vagy a Rosenrot lassabb számainak simogatása. Viszont ezek mellett rengeteg új átvezető, ötlet, téma, hangszer, vagy akár csak egy hang kapott helyet a korongon.
A Rammstein pedig egyre öregebb lesz, tíz év kihagyás inkább a személyes terüknek és saját projectjeiknek adott teret, nem pedig egy évtizedes számírási folyamatnak, így nem vonnék párhuzamot a két lemez közti idő és a minőség között. A lemez első fele energikusabb, mondhatni „metalosabb”, míg a B oldalon található dalok zöme kevésbé intenzív, de ez is a Rammstein egyik arca, amit - főleg az utolsó két (Rosenrot, LIFAD) lemezén - már aktívan megmutatott. Nem tökéletes, de nem is várom el hogy az legyen – erőssége inkább abban rejlik, hogy megannyi újítással és ötlettel, ugyanúgy egy ízig-vérig Rammstein-korong.