Egy nappal az össznépi Slayeres búcsúzakatolás után, még félig legyalázva, de újra a terepen kellett lenni, mert jött az egyik világi kedvencem, a Trivium. Matt Heafyéket végre felfedezték a magyar koncertszervezők, megkésve bár, de még időben, végre sorozatban hozzák el a floridaiakat nekünk, akinek szerencsére mind a három magyar koncertjén ott lehettem. Persze jött velük társheadlinerként egy Amon Amarth is, akik meg rendszeres fellépői kicsi hazánk színpadainak és akiknek a közönsége mindennél lelkesebb és odaadóbb, bár én jóval felületesebben ismerem a munkásságukat (kb. best of szinten, de a Jomsviking visszatérő szereplője volt és még néha mindig az a lejátszómnak). Nem mintha ez valami verseny lenne, de egy biztos: ha még az is lett volna, is nehéz lenne igazságot szolgáltatni, kinek is adjam oda a képzeletbeli serleget. Na, jó, tudom. De ez maradjon titok, amúgy is észre fogjátok venni!
Nem kétséges, az este folyamán elsőként színpadra lépő Trivium a The Sin And The Sentence nagylemezükkel gyönyörűen visszarajzolták magukat a zenei térképre. Mivel továbbra is tartom, hogy az azt megelőző Silence In The Snow messze a csapat mélypontja volt zenei értelemben, nagyon frissítően hatott és hat ma is a legújabb korong, egy minden erőlködés nélküli, masszív, egyenes, igényes, zenei album lett, egy olyan, ami talán a Shogun után illett volna megírni (nincs semmi bajom az In Waves lemezzel, de azzal kezdődött az a fajta a hanyatlás, aminek a végpontja a havas CD lett). Akárhogy is, a tavalyelőtti albummal már másodjára jöttek el hozzánk, olyat söpörve, mely a viszonylagos rövidsége ellenére is a legjobb magyar Trivium buliként vonul majd be a történelembe - az én szemszögemből mindenképp.
Kezdjük ott, hogy egy The Sin And The Sentence, Beyond Oblivion és a (részemről) legjobb Trivium dalként elkönyvelt Like Light To Flies trióval bekezdeni... Mondjuk úgy, ha ezután jött volna a "Goodbye, Budapest, see you next time!", akkor is már elégedett lettem volna. Amúgy ha már szóba került a konferálás, Matt egész lelkesen bemagolta a magyar nyelv egy-két mondatát, le a kalappal érte, mindig szimpatikus, ha még papírról olvasva is, de veszik a fáradtságot, hogy egy-két szót, mondatot magyarul bökjenek oda a közönségnek. Emberközelibb, vagy nem is tudom. De vissza a dalokhoz, mert ezzel nem ért véget a móka, melyet Matt, Corey és Paolo teljes profizmussal vezényeltek le, hatalmas hangulatot csináltak az első pillanattól! Alex... Hát, ő a szokásos, nyugodt, semmitmondó kőművessegéd arckifejezésével (szia, Dávid!) adagolta a nyaktörő témákat, élmény nézni ezt a srácot, továbbra is azt mondom!
Nem szoktam dalokat, dalcímeket írogatni, megpróbálok most is elállni tőle, de maradjunk annyiban, hogy a fesztiválidőszakhoz igazodva egy nettó best of műsort kaptunk kicsit bő egy órában, bár ahogy elnéztem, a teljes idős programjukban (lásd a pár nappal ezelőtti olasz szettet) azért megfért némi extra ínyencség is, melyet nálunk kihúzni kényszerültek. Nagy kár érte, de csak lesz még ilyen esemény errefelé, majd talán akkor! Mindenesetre aki olyan dalokra, mint az Until The World Goes Cold, a Down From The Sky, vagy a Strife még talán a szomszéd Manci néni is képes beindulni, ezekkel hibázni nem lehet. A ráadásban természetesen jött az In Waves, bár tudom, hogy évek óta be van ez rögzülve, a végére kitalálhatnának valami mást is - ezt meg hozzák akkor előrébb, vagy nem tudom. Legyen a végén valami meglepi!
Mindenesetre a hangzás rendben volt, talán a mély egy kicsit erősebb volt a kelleténél, de úgy éreztem, minden rendesen ki lett keverve (a nyitódal elején azért Matt gitárja el volt tűnve, de hamar orvosolták), ahogy írtam is, a háromból a kurtasága ellenére is ezt találtam a legjobban összerakott, legfeelingesebb magyar Trivium koncertnek. Észrevétel: Már második alkalommal rakják a Triviumot és a Sum 41-t egy napra, egy időbe (a Duna két ellentétes partjára), kedves szervezők, egyszer szeretném Derek Whibleyéket is megnézni, légyszi! Köszönöm!
Aztán még jött az Amon Amarth és mehettünk is haza, haha! Na, itt lennék meglincselve, ha tényleg ennyivel zárnám a történetet! Nem fogom, nincs is okom rá! A vikingeket, habár rendszeresen jönnek hozzánk (lassan már kis túlzással állampolgárságot kaphatnának), először láttam élőben, valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy nem futottam össze velük (jó sok félresikerült lépés kellett hozzá, mi?). Végre megtört a jég ilyen szempontból, ráadásul egy teljesen korrektül, a friss lemezt, a Berserkert is érintő, fasza program keretében.
A színpadképet ezúttal nem egy hajó, hanem egy dobemelvényként is szolgáló harci sisak uralta, ami abszolút rendben volt a részemről, emellett persze rengeteg fényforrás, több molinó, majd' rammsteini mennyiségű piró és Jormungand is gazdagította a képet. Ha a dalokat nézzük, az ötös nem is próbált nekünk kegyelmezni, egyből egy Pursuit Of Viking, Deceiver Of Gods, First Kill sorral gyalázták a közönséget a padlóba, ment is a pörgés, buli ezerrel. Johan, amikor nem éppen a mikrofont ordította ketté, természetesen a közönséget vezényelte, vagy... Szerintem nagyon is bájos mosolyokkal konstatálta a magyar fanok sosem múló lelkesedését. Persze itt nem állt meg a sor, a néha viking harci jelenetekkel tűzdelt színpadról rendre érkeztek a finomabbnál-finomabb csemegék, szaftosabbnál-szaftosabb riffek, dallamok. Sajnos, ez utóbbiakból - legalábbis én - sokszor alig hallottam ki valamit, valahogy a keverésnél a két gitár mintha sokszor elveszett volna, pedig itt a dallamok több, mint kiemelt szerepet játszanának, arra lehet igazán bulizni, tombolni, együtt énekelni velük. Na, akárhogy is, a pörgés nem állt meg, a csapat úgy mozgatta a híveit, ahogy csak akarta, a publikum pedig lojálisan követte is az utasításokat - mint mindig. Egyszerűen öröm volt nézni!
Meg hallani végre saját füllel is az olyan nótákat, mint a Raise Your Horns, Guardians Of Asgard és társai. Jelentem, a sokak által talán kevésbé favorizált új lemez itt bemutatott négy dala is tökéletesen vizsgázott, hiba nem volt az egyenletben, de érdemes volt megfigyelni, hogy a különböző korszak dalai mennyire másképpen hangoznak. Ezt persze pozitív értelemben mondom, a többek szerint repetitívnek csúfolt életmű különbségei itt igenis megmutatták magukat, élmény volt hallani, hallgatni, átélni, kicsit elemezgetni.
Johan már annyi magyar mondatot tud, hogy lassan letehetne egy alapfokú magyart, talán lassan igény is lenne rá, amennyiszer erre járnak, haha! Ráadásul, még ha néha bele is gabalyodott, azért elég szép kiejtéssel tolta a főviking, aki a zenekarával együtt a mjölnir erejével (lásd a záró Twilight Of The Thunder Godot) lapította bele az arra vállalkozókat a 'Track betonos aljzatába, hogy aztán a szikraesőt követve intsenek búcsút a következő viszontlátásig.
Lehet, hogy csak két csapat lépett fel ezen a délutánon, lehet, hogy sokan kevesellték, viszont ez a két, vérprofi előadó olyan erővel és energiával szaggatott át a nagyérdeműn, hogy utána csak zengett az éjszaka a Parkban még zajló Sum 41 buli záróhangjai közepette. Aki ott volt a Barba Negra Trackben, csalódottan egyáltalán nem távozhatott onnan, aki meg nem... Az így járt! Én bitang jól szórakoztam ezen az estén, ahol még az egész napos dögmeleget is tudták feledtetni velem ezek a dalok, dallamok, riffek, hangulatok. Ezt még egy ideig emlegetni fogják a közönség tagjai, az zicher!
