A '90es évek derekán egy sajátos hangzású rap-rock formáció tűnt fel az MTV képernyőjén. Az east side kegyetlen ritmusát, a hardcore elemeket és a szaxofont vegyítették. Emlékszem, gimis koromban mindig rohantam haza, hogy a kiemelt rotációban játszott Who' s The Kinget, a No Frontsot, majd a második lemezről az Isms című dalt elkapjam.
Egy generáció meghatározója volt a banda, valószínűleg Süli Andris, a Campus Fesztivál igazgatója is úgy volt vele, mint én - biztos neki köszönhető, hogy a zenekar ide keveredhetett a keleti végekre. A csapat a kétezres évek elején befulladt, és egy jó hosszú szünet után rendezték soraidat. Hazánkban is visszatérő vendégek a koncert- és Fesztivál piacon, az utóbbi pár évben megfordultak a Kék Lyukban, az A38-on, de a Rockmaratonon is. A Duna vonalát viszont még sosem lépték át, egészen mostanáig.
Ugyan erre az okra vezethető vissza az is, hogy a Dog Eat Dog ezen a pénteki estén egy kis létszámú, de lelkes és fanatikus közönség előtt játszhatott, nagyjából 40 körüli család apák jöttek feleséggel és gyerekekkel. Ez kissé vicces volt, de megalapozott egy családias hangulatot, amit a zenekar is nagyon élvezett, valamennyire ellensúlyozva lett ezzel a „létszámhiány”. Ugyanis, mindenki ott volt aki számít, és mindenki feltette a baseball sapit: a régi punk, rock, rap, deszkás, hc arcok boldog mosollyal az arcukon masíroztak be a koncerthelyszínre, hogy láthassák fiatalkoruk nagy zenekarát. Igazából, a Dog Eat Dog sokat tett felbukkanásával a világbékéért, benne biztos vagyok.
Egy rövid és hatékony beállás után el is kezdődött a buli, nem volt bevonulózene, levonulás-felvonulás, meg köntörfalazás, csak egyszerűen belecsaptak a lecsóba.
Dave Naebor a zenekar alapító basszusgitárosa, és John Connor (nem a Terminátor célpontja, hanem az énekes) semmit nem öregedtek huszon-sok év alatt. Ugyanaz a hajviselet, ugyanaz a vehemencia-mintha a saját korábbi videóklipjükből léptek volna ki- de a többi tagról sem lehetett azt mondani, hogy öregurasan megúszták a bulit- igazából csak a pólók alatt felsejlő sörpocak és néhány ősz tincs árulkodott arról, hogy ez igazából már egy retro koncert.
A csapat merészségéről sokat elmond, hogy a már a harmadik számnál ellőtték az ultimate sláger Who’s the kinget, ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy később leült a buli. A Rocky című dalt -Balboa “jelmezben” a basszeros prezentálta, de a rap gyökerek előtt is lerótták tiszteletüket úgy, hogy a dobos(!!!) jött előre a frontra, és a keleti part kegyetlen lassú ritmusait gépről nyomták be. És persze volt No Fronts, Isms, és a zenekar saját nevét viselő dal, a Dog Eat Dog is.
A számok közti átvezetők közben folyamatosan hip-hop alapok szóltak, ahogyan az a 80-as 90-es évek fordulójában a rap klubokban szokás volt, ez nagyon megalapozta azt a hangulatot, hogy az ember visszarepüljön 1992-be Brooklyn-ba, pedig igazából egy sátorban voltunk Kelet-Magyarországon.
Sokak számára már a ‘90-es évek derekán - és ma is- valami megemészthetetlen dolog a rap és a rock elegyítése, de aki akkor szocializálódott, és „élesben” kapta ezt a muzsikát, az boldogan bulizott most is egy hamisítatlan amerikai banda koncertjén.
Igazából, ezt a koncertet bármikor ismételhetnénk, részemről rendben lenne.
10/11
Beszámoló: Kiss Ákos
