Az ezredforduló után vagyunk, beköszöntött a nagybetűs huszonegyedik század. Tombol a bő nacis korszak, gördeszkások harcolnak a bmx-esekkel, ezerrel pörög a Limp Bizkit, miközben a Korn és a Slipknot is teret nyer magának, a far vízen meg evez a Sum 41 és itt van mellette a Puddle Of Mudd. Na de mi van napjainkban?
Bennem ebben az időszakban kezdett kibontakozni, hogy keressem az új zenekarokat, hallgassak olyan zenét, amit más annyira nem ismer. Ekkor még az MTV-n (nem a Magyar Televízión) mentek rendes klipek és ott láttam életemben először a She Hates Me című dalt. Megragadott a dal lendülete, elkapott a könnyű, dallamos refrén és elsöpört az energia, amit ekkor éreztem. Tizenhárom voltam, mit is várunk egy kis tinitől, aki nyitott az új dolgokra. Akármennyire is akartam a Puddle Of Mudd nem jött hozzánk koncertezni, akár mennyire is akartam, nem tudtam a CD-jüket beszerezni, így nagyon sokáig csak a YouTube-on hallgattam a klipes dalokat. Majd egy másolt kazetta által totál beleőrültem a zenekarba. Wes Scantlin, Kurt Cobainre hajazó hangszíne egyből megadta nekem azt a pluszt, amit hiányoltam a grunge Istenség halála által hagyott űrben. Szóval összejött a két kedvenc dolgom, a gördeszkázás/gördeszkás zene és a grunge. Csúnya ilyet írni, hogy gördeszkás zene, de akkoriban mi csak így hívtuk… Na, és mi történt az elmúlt röpke tizenhét évben? A zenekar olyan mélyrepülésben vett részt, amit szerintem kevesen tudnak véghez vinni. Persze a zenekar keresztje, hogy a debüt albumukkal egyből a csúcsra jutottak, egy olyan korban, amikor ki voltak éhezve a fiatalok az ilyesfajta zenére. Azóta ez a stílus kicsit lecsengett, de a Come Clean azóta is megállja a helyét. A többi album viszont nem. Tíz éve nem adott ki a zenekar albumot, ez köszönhető annak is, hogy hol feloszlottak, hol pedig Wes került rácsok mögé az alkohol problémájának köszönhetően. Most itt vagyunk a Welcome to Galvania albummmal, ami próbál visszatalálni a múlthoz, de hogy?
A tíz plusz egy dalt tartalmazó anyag eszméletlen királyul indul. A You Don’t Know felkelti minden reményemet, hogy végre visszatalál önmagához a zenekar. Marha súlyos, tonnás lépkedős riff, amire bejön egy szellősebb gitártéma. Egyértelműen a Come Clean szellemében íródott ez a dal. Legördül a könnycsepp az arcomon, hogy ebből még valami frappáns, fasza anyag is lehet. Erre az érzésre erősít rá még a Kiss It All Goodbye is valamit a Diseased Almost tappingelős témája is, amit egy Control hangulatú refrén követ. Így, hogy nem is hallottad már felcsillant a hallójárataidban a remény, hogy itt tényleg születik valami, ugye? Az a baj, hogy ezután a három dal után már csak a Sunshine című szerzeményben érezhetjük az igazi saras kutyus lecsengő erejét. A többi dal mind akusztikusra van véve, ami lássuk be, hogy a Blurry kivételével sosem ment jól a zenekarnak. És itt kezdek el szomorkodni, mert az olyan dalok, mint a Times Of Our Lives vagy a My Kind Of Crazy totál lehoznak az életről. Ezek olyan dalok, amiket vasárnap délután hallhatsz a nyálas szappanoperákban, mint pl. A szívek szállodája. Nem értem, hogy minek kell ezeket erőltetni, amikor Wes-nek tényleg olyan hangja van, amiért szerintem a hazai zenekarok kilencvenhat százaléka ölni lenne képes, de legalább eladná magát egy életre a kőbányai sör arcának. Marha rossz ezt írni, de egy eredményes kezdés után, és pár eredményes dal után kapunk egy nyálas, gagyi lemezt, ami csak a sablonokat durrogtatja. Azért tíz év kihagyás után, ennél egy sokkal erősebb anyaggal kellett volna előrukkolni. Ettől függetlenül, ha a zenekar erre járna, én tuti megnézném őket.
Béke, Szeretet, Metal
