Harminc évet lehúzni egy munkahelyen marha sok idő. Egy zenekarban ennyit lehúzni sem kutya, és tutira megviseli az embert, akármennyire is szereti. Tizennégy albumot összehozni, amiből jó pár darab klasszikussá válik az évek alatt, szintén nem semmi dolog. Az új Tankcsapda album, a Liliput Hollywood a megjelenése napján platina lemez lett. Mi is meghallgattuk.
A három kedvenc albumom a debreceni triótól a Connektor :567, Jönnek a Férgek és a Mindenki Vár Valamit. Ebből látszik, hogy azért eléggé széles spektrumon mozgok Tankcsapda ügyben, eléggé befogadó vagyok. Azonban a "fekete" album utáni időszakkal nem tudok mit kezdeni. Nem hibáztathatom Sidit, hiszen a Minden Jót még Cseresznyével készült, de már azt is eszméletlen gagyinak tartottam, sőt nagyon sokig úgy gondoltam, hogy a zenekarnak az a leggyengébb anyaga. Az október 14-én megjelent a Liliput Hollywood viszont felülírta ezt az elképzelést.
Én próbálkoztam, igyekeztem, újra és úja hallgattam, de nem tudok mit kezdeni ezzel a lemezzel. Nem tudok egyszerűen napirendre térni a rockabilly-s, GNR-től koppintott gitár témákkal. Nem tudom feldolgozni azt, hogy a "pattanásos, szandálos, hasitasisok" menjenek előre. Azt hittem az Alföldi Gyerek után kényelmetlenebb dalok nem születhetnek, de mégis sikerült. A Szevasz Öcsém egy olyan propaganda dal, egy rendkívül igénytelen klippel megáldva, amit nem tudok hova rakni. Azért sem, mert nem hiszem el, hogy egy olyan ember, aki megírta a Kicsikét című szerzeményt, vagy a Bárányt, az ennyire szar kín rímeket írjon. Az örök kedvencem a lemezről, többszöri hallgatás után sem hiszem el, hogy ilyen rákerülhetett a korongra "Akinek az élet célja a robbantás, annak nem rockbandás a pólója" Erről egyből a WTF kifejezés jutott eszembe, és nem bírtam napirendre térni efelett a sor felett. Nem tudom elképzelni, hogy milyen volt az a szöveg, ami nem ment át a rostán, ha ez átjutott rajta. A dal végén pedig az a black metalos hörgés.... Az Ülj Le Mellém című dalban bíztam a címe alapján, de csalódnom kellett, hiszen az akusztikus gitár ismét előkerül és olyan sablonos szövegeket tartalmaz, amivel egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Igazából ezt a dalt úgy tudom elképzelni, hogy valamilyen hitgyülekezet énekli vasárnap a délelőtti Isten tiszteleten.
Értem, hogy az ember változik és nem lehet dühös harminc éven keresztül. Harminc év alatt kiöregedtek, mondta haver. Ez szerintem, egyszerűen hülyeség, nincs ilyen, hogy kiöregedik az ember. Ha így lenne, akkor a Black Sabbath nem írta volna meg anno a 13 albumot, a Metallica nem csinálta volna meg a Death Magnetic-et (igen, nekem bejön) vagy csak nézzük az idei évet. Jött egy mindent elsöprő Tool album és egy Rammstein, ami szintén kiemelkedően jó. Ha ezek a zenekarok X év után is tudnak annyira színvonalas dalokat írni, akkor nem hiszem el, hogy másnak ne menne. Egyszerűen az, hogy harminc éve zenél az ember (sikeresen), arra nem lehet kifogás, hogy elnézzük a gyengét neki.
Aztán lehet, hogy csak én vagyok a hülye és mindenki más imádni fogja az albumot, lehet az is, hogy a fiatalabb korosztálynak most már erre van szüksége, de ezzel engem csak arra sarkalnak, hogy az új, aktuális felállás zenéjét abszolút ne hallgassam. Igazából, mióta lelépett Cseresznye, egy kezemen meg tudom számolni hányszor hallgattam meg önszántamból az újabb albumukat. Még a két elhunyt rajongó emlékére írt dallal sem tudok mit kezdeni, pedig próbálkozom folyamatosan, és keresem a jót a lemezen, de nem találom. Sablonos, kiszámítható, nem nekem való ez már.
Béke, Szeretet, Metal
