Az évben lassan már elfogynak a megjelenések, igazából semmi nagy bandáról nem tudok, aki még engem mozgatna. A neten való keresgélés közben rá akadtam egy doom zenekarra, akik azonban egyből felkeltették a figyelmemet.Ők az 1782.
Van egy-két YouTube csatorna, ahova néha felkeveredek és keresgélek új zenéket. Idén ősszel egy nap alatt találtam három olyan bandát, akik egyből megragadtak. Az 1782 nem túl ötletesen, de 1782-nak nevezte el az első albumát. De honnan a név? Az utolsó boszorkányégetést ebben az évben hajtották végre. A „hősi” halott nők tiszteletére hozta létre 2018-ban két olasz, Gabriele Fancellu és Marco Nieddu a zenekart. Először azt hittem, hogy ennek a zenének valami köze van az 1349-hez, de rá jöttem, hogy egy stoner/doom csatornán nem igazán van helye a black metalnak. Így egyből fejest ugrottam tehát a mocsok doomba.
Az igazat megvallva, ez a hangulat volt az, amit nagyon régóta kerestem. Ami benne volt a Monolord Empress Risingjában, amiben ott van a mocskos Black Sabbath, és amiben ott van egy hatalmas adag Electric Wizard, Dopthrone hatás. Tehát elmondhatjuk, hogy klasszikus doom anyaggal lesz dolgunk. Már az első másodperctől fogva totál magával ragadott az egész. Az egész annyira sötét, annyira fuzzos, annyira torz, annyira gusztustalanul szól, hogy imádni lehet csak. A The Spell (Maleficium Vitae) riffjére, ha valaki nem bológat, akkor tuti, hogy csigolya gondja van, mint anno Arayáak vagy Mustaine-nek. Ódákat zenghetnék az egész albumról, mert nem érzem azt, hogy lenne benne valami üresjárat. Elkap a legelején és magába kebelez, nem enged el. Külön tetszik, hogy a doom műfajt azért alapjaiban véve reformizálják a srácok, ugyanis nem tízenperces dalokban gondolkodnak, hanem igyekeznek inkább élvezhető, öt perces tételeket előállítani. Nem azt mondom, hogy nem bírom a tizenkétperces riffeket, csak vannak dalok, amik egyszerűen unalmasak lesznek a végtelen ismételgetéstől, és ez egy hatalmas hibája ennek a műfajnak. Mert marhára nem mindegy, hogy mennyire fogós témát ismételgetsz. A srácok nem voltak restek azért egy Pink Floyd feldolgozást létrehozni, ami eléggé érdekesen hangzik ebben a műfajban. Az orgona eléggé parásan hangzik az egész dalban, ad neki egy klasszik gótik beütést, de egyáltalán nem áll ez rosszul az albumnak, sőt remek lezárása a közel negyvenperces anyagnak.
Ezt az ismertetőt már harmadszorra írtam át, mert valahogy mindig túl rövidnek űnt, nem volt az igazi, mert tele volt unalmas, sablonos, szar dumákkal. Aztán rájöttem, hogy nem kell minden kiritkát több oldalasra írni, vannak olyan anyagok, amik egyszerűen viszik magukat, és sokkal többet ér, ha benyomod a zenét és csak hallgatod. Tedd Te is ezt!
Béke, Szeretet, Metal
