A negyedik Desszert Feszt Budapest az utolsó(előtti) bulijával jelentkezett, és habár az eddigi koncertek is igazán erősek voltak, mint pl. az Eyehategod, Om, Inter Arma, de az Earth még igencsak a cseresznye volt a desszert tejszínhabjának a tetején, és nem csupán Dylan Carson Kurt Cobainhez kötődő sztorijai miatt (szobatársak voltak, és Dylané volt a Kurt életét kioltó shotgun).
De kezdjük az elejénél. Helen Money (művész)neve nem sokat mondott a buli előtt. Amit mások mondtak róla, abból viszont lejött, hogy valami igazán fura dologra készülhetünk. Jó értelemben véve persze, főleg ha hozzátesszük, hogy olyan előadókkal kollaborált (tisztes nevén) Alison Chesley, mint az Anthrax, a Jarboe, a Russian Circle vagy a Mono. Kiállt Helen Money a csellójával, elédobva egy rakás effekttel, és belecsapott húrok közé. Ad 1: elképesztően ért a hangszeréhez a hölgy. Ad 2: elképesztően ért ahhoz is hogy atmoszférát teremtsen vele.
A koncert első fele leginkább olyan volt, mint ha egy film zenébe csöppentünk volna, Helen Money pedig teljesen betelítette a 041-es termet, bár a nagyon andalító részeknél a füstgép hangját is ki lehetett hallani, de ha valaki odaköszönt a másikra, az is belehallatszódott az előadásba. De szép lassan dobalapok is jöttek sample formátumban, és egyre csak rakódtak a rétegek az előadásra. Nagyon érdekes és meglepően művészi dolog kerekedett ki Helen Money fellépéséből, szerintem először és egyben utoljára hallhattam sludge, doom és black riffeket csellón előadva.
Az Earth már egy ideje bakancslistás banda számomra, és őszintén szólva nem tudtam mire lehet számítani tőlük élőben, mert ez a zenekar bár gyakran forgott nálam, de leginkább úgy, mint háttérzene. Az új albumuk, a Full Upon Her Burning Lips is így szerepelt nálam, de kb. minden hallgatás után azt vettem észre magamon, hogy pár riff kénytelenül is úgy ragadt a fejembe, hogy órákon át dúdolgattam magamban.
Ennek tükrében nem meglepő, hogy az elhúzódó cigiszünetről izgatottan rongyoltam be a terembe a Cats on the Briar riffjére. Ekkor egy olyan folyamot indított az Earth, amihez hasonlót még nem igazán éltem át. Instrumentális zene ennyire artikuláltan nem beszélt még hozzám, minden hang egy olyan képet közölt, amit szinte tapintani lehetett. A The Colour of Poison egy hosszú sétára emlékeztetett, ahol habár tudod, hogy még sokáig fog tartani, ámélkodni lehet a fákon, dombokon. A Datura's Crimson Veils pedig egy tengerpartra vitt, ahol a hullámok verte sziklák erején és gyengédségén lehetett elmélkedni.
És ez így folytatódott az egész koncert alatt. Nagyon ritka, hogy magába szippantson egy ennyire egyszerű zene. Mert ez az igazán megfoghatatlan az Earth-ben. Három zenész, gyakran bot egyszerű, az amerikai folklórból gazdagon csipegető zenét játszik, de mégis ott van benne az a megfoghatatlan hangulat, ami egy bölcs ürességbe, és ezáltal egy nagyon színes teljességbe csomagolja a zenét. Helen Money-nál is már kicsit ízlelgettem a nyelvem hegyén Tarr Béla nevét, az Earth-nél pedig újfent úgy éreztem, hogy az európai bánatos néplélek visszaköszön ezen a bulin. Az Earth esetében pedig úgy, hogy egy végtelenül lecsupaszított, de mégis jelentőség teljes hangokkal operál.
A koncert az új album köré épült, és habár az elején kicsit megbicsaklott a dob, meg a húros hangszerek összhangja, szép lassan csak egybeforrt a zenéjük. Amúgy hihetetlen volt látni Adrienne Davies dob játékát. Ha valaki elgondolkodott volna már azon hogy mitől egyedi az Earth, az egyik alkotóelem a halk dob. Nagyon érdekes volt látni, hogy ez a visszafogott játék stílus (ami egyébként Dylan Carlsonra is érvényes volt) a maga puritán mivoltjában is mennyi energiát volt képes felszabadítani.
A végére ráadásul egy személyes kedvenc is becsúszott a The Bees Made Honey in the Lion's Skull és a ráadásban az Old Black, ezt leszámítva csak a Full Upon Her Burning Lips-ről játszottak. Ez a két dal gyönyörűen megkoronázta az estét. Az Earth egy elképesztő utazást prezentált, nagyon emberien, mégis szinte spirituálisan megszólítva mindenkit aki megjelent. Élmény volt, azon belül is az a fajta, mint amikor csak simán átérzed, hogy a mondanivaló maga a mű, a szerzője meg egy közvetítő a kollektív tudattalan és az anyagi világunk közt. Igazán pazar lezárását láthattuk/hallhattuk az idei Desszert Fesztnek.
Fotók: Northern Lights Photo
