A Frayle a 2018-as év egyik hatalmas felfedezése volt nekem. Tejesen véletlenül botlottam a zenekarba, azóta meg rendszeresen hallgattam az eddig megjelent két EP-t. Most azonban itt van a zenekar első nagylemeze, ami a 1692 címet viseli. Doomra fel!
Ahogy említettem 2018-ban ismertem meg a zenekart, akkor akadtam a 666 Mr.doom nevű YouTube csatornára, ahol remek stoner-doom-sludge előadók anyagaira lehet rábukkanni. Éppen éltem a női vokálos metal korszakomat, szóval egyértelmű volt. hogy ezt a zenekart meg kell hallgatnom. A The White Witch EP borítója is lenyűgözött már, éreztem, hogy valami olyasmire leltem, ami addig hiányzott az életemből. A Portishead feldolgozással megfejelt EP a mai napig nagyon meghatározó a számomra. Egyértelmű volt, hogy 2020-ban az egyik legjobban várt anyag számomra, a zenekar első nagylemeze. Az 1692 borítóját tekintve azt az érzést kelti bennem, hogy egy sokkal komorabb, mélyebb anyaggal lesz dolgunk, mint az előző EP-k során. Az előérzetem nem is csalt.
Azonban még sem nyűgözött le az album. Előzetesen megismerhettünk két dalt, amik a lemez legjobb dalai, de a silány minőségű klip miatt akkor egyik sem ragadott meg igazán. A lemezt nyitó Introduction (Arise) megteremti a megfelelő doomos hangulatot, belénk oltja azt, hogy mire is kell felkészülni, csak a várt katarzis marad el. A lemez címadó dala tökéletesen simul a már megismert sémában. Gwyn nagyon kellemes dallamokat hoz a súlyos, már-már basszusgitárral egy szinten mozgó gitárriffekre. Ebben a dalban tetszik a legjobban a dob is, amire amúgy az egész lemez alatt nem lehet panasz. Valahogy ezzel a tamos témával itt ragadnak meg a legjobban az ütős hangszerek. Emelkedünk felfelé a hullámvasúton, megvan a remek alapunk, betonbiztos minden. Így haladunk felfelé a God Of No Faith-tel is, ami a lemez legjobb dala. A legjobb, ha mondom! A refrén, azzal az ordítással, amire Gwyn csak rádúdol…. Itt van az a régi hangulat, az a misztikum, ami miatt megszerettem a Frayle-t. Egyszerűen ebben a dalban teljesedik ki a zenekar. És sajnos ezután következik a mélyrepülés. Sajnos ideje korán ellőtték a puskaport a maradék meg vagy nedves volt, vagy nem is volt több, de a lemez egyszerűen unalmas lesz. Pedig nem egy hosszú anyagról beszélünk. A maga harminchét percével egy rövid doom albumnak mondanám, amin ilyen sok dal van.
Kimondottan idegesít a Monsters névre keresztelt átvezető. Annyira felesleges volt, sokkal jobb lett volna, ha Darker Than Black egyből elindulhatott volna, és talán akkor nem törik meg a lendületet sem. Ebben a dalban még van is valamennyi. Itt még aktívabbak, vadabbak a riffek, mozgalmasabb a dal, de elmarad az, amit annyira vártam. És ez később sem javul. A lemez szépen lassan folyamatosan lassul. A Dead Inside alatt konkrétan elaludtam haza felé a buszon. Ettől függetlenül az album rohadt jól szól, és még így is sokkal érdekesebb, mint sok hazai alkotás, akik azt mondják, hogy mennyire eredetiek. De ennyire erős kezdés, debütáló anyag után, lehet, hogy ültem volna még egy kicsit lemezen, vagy sokkal inkább egy újabb EP-t jelentettem volna meg. Valahol azt érzem, hogy amíg készült a lemez, azalatt az idő alatt elfogyott a lendület. Voltak marha erős, jó dalok és utána csak születtek dalok.
Nem ez lesz az a lemez, ami fel fog kerülni az éves TOP 10-es listámba, de ettől függetlenül kellemes hallgatnivaló. Ha nem ismered a zenekart, akkor érdemes ezzel kezdeni, és rá jössz majd szépen, hogy a régi cuccok még jobbak! Az biztos, hogy figyelmet érdemelnek!
Béke, Szeretet, Metal
