Egyet egy picit sajnálok: hogy nem a The Oceannel és a Port Noirral közös turné keretein belül jött el hozzánk a Leprous – mondjuk ez sem tudta volna überelni a pár évvel ezelőtti Between The Buried And Me-vel és Devin Townsenddel közös kanyarjukat, de ne legyünk telhetetlenek. A norvégok így, mint headliner csapat, két relatíve kevésbé felkapott zenekart mutattak meg a nagyszámú és lelkes rajongótábornak, az ilyenekre én is mindig vevő vagyok.
Így például az estét nyitó Maratonra, akik egyből meg is győztek maguknak! A norvég csapat – ki nem találnátok – progmetalt (saját megfogalmazásukban progresszív popot) játszik, nem kevés Leprousra hajazó hatással. Mondjuk embereink valamivel közérthetőbben adják elő a zseniálisan kialakított mondanivalójukat (a lágy énekdallamok mellett helyenként bemorcultak azért a riffek!), a szerencsés hangosításnak köszönhetően (pici koszocska azért akadt) egyből meg is nyertek maguknak (valamiért kicsit még a kezdés előtt bejátszott Caligula’s Horse is beugrott a hallgatásuk közben). Nem volt sok idejük bizonyítani, de nekem elég volt arra, hogy merch-pozitívvá érjenek a szememben, remélem, még látjuk őket! Ha az őket ünneplő, a legtöbb főzenekart is szégyenbe verő ujjongó tömeg (már az első dal után milyen tapsot kaptak, te jó ég!) fele eljön őket megnézni egy jövőbeli estén, egy sikeres estét zárhat majd a csapat. Tényleg minden elismerésem és ami még inkább emelt az egészen, láthatóan ők is nagyon élvezték a fellépést. Hatalmas taps utólag is!
A francia Klone már kicsit komolyabb háttérrel, komolyabb muzikális bázissal rendelkezik, értelemszerűen ők kerültek a kedvezőbb időbeli pozícióba. A mocskosabb megközelítésű, természetesen még mindig komplexebb, de inkább mocsárszagúbb zenét toló csapat muzsikája kevésbé jött át, mint terveztem (páran még voltak, akik értetlenül néztek a színpad felé), de be kell vallani, volt energia az urakban. Nekem egy idő után sajnos egyre inkább összefolytak a dalok, nem is igazán kötött le a műsoridőbe szuszakolt nótasor, amit egy kicsit sajnálok is, de néha megesik az ilyen. Egy másik (kevésbé dallamos) közegben talán jobban átjött volna. A Klone-fanoktól elnézést kérek, talán majd legközelebb!
A Leprous a tavalyi Pitfallsszal az év egyik legjobb gitárzenei lemezét szállította le, nálunk is egész jó helyen végzett az év végi összesítésben. Igaz, az album születésének körülményei nem feltétlen vidámak (ugyebár Einar már legyőzött lelki problémái vannak a középpontban), de az eddigieknél is dallamosabb, könnyedebb lemez akkorát hasított, hogy azóta is többen pislogunk! Természetesen az album meg is kapta a maga helyét és idejét a szettben, de erről mindjárt!
Muszáj közbe szúrnom, hogy sajnos az Einarral közös interjút végül akárhogy szerettem volna, nem én tudtam megcsinálni – ezt bánom is, de ilyen az élet – viszont öröm az ürömben, hogy Magnetic Star kolléga (a mi belsős metallexikonunk) el tudta csípni ezt a ziccert, hálás is vagyok neki! Jót beszélgetett az egyedi hangú énekessel, érdemes lesz figyelni az oldalt a napokban!
De akkor visszatérve a bulira! Majdnem csurig telített nagyterem fogadta a takkra pontosan színpadra lépő a norvégokat, akik értelemszerűen a Pitfallst nyitó Below-val nyitották a bő lére eresztett másfél órát. Aki szereti előre tudni a szettet (na, én pont nem ilyen vagyok, mindig csak utólag néztem meg), vakarhatta a fejét, ugyanis nagyon dicséretes módon (egy-két fix pontot leszámítva) minden este variálnak kicsit a sorrenden és a játszott dalokon is. Imádat! Nem fásulnak annyira bele és jut meglepi a kis kíváncsi-fáncsiknak is, haha!
A dallistába egy pillanatig sem tudok belekötni, a Below után a lemezen is következő I Lose Hope érkezett, melyet mintegy kegyelemdöfésként megtromfoltak a Stuckkal. Itt kérem, nem volt semmi kérdés, ha valahogy meg lehet nyerni a közönséget, akkor ez mesteri példája volt annak! A debütlemezt leszámítva minden eddigi anyaguk megkapta a maga pillanatait, de a fő hangsúly természetesen a legutóbbi remekművön volt, a műsor felét nem kis örömömre ennek a dalai tették ki. A kulcsdalokat, mint a Below, I Lose Hope, Alleviate, Observe The Train, a normál műsort záró Distant Bells és a végső katarzist adó The Sky Is Red mind hatalmasat szóltak, ezek közé pedig a korai gyöngyszemek (és a Pitfalls bónuszolt kiadásán lévő Massive Attack-feldolgozás) ékelődtek be, gyönyörű, ízes műsort tálaltak elénk, az már szent!
Illetve mindez így lett volna, ha tudom, ha hagynak élvezni. Nem vagyok egy fanyalgó típus, de ami sok, az sok! Ha valaki megveszi a többezer forintos koncertjegyet egy olyan eseményre, ahol a hangulat, az átélés, átszellemülés és a figyelem a fő, miért kell pofázni? Megvan annak is a helye, megvannak a bulizós, kocsmarock zenekarok, ott minden további nélkül! De egy ilyen, valljuk be, komoly hangulattal, igazából művészi előadásmóddal átszőtt estén miért kell ezzel tönkre tenni a hangulatot? Még maga Einar is ének közben kiszólt egy ízben a hátsó traktusokban vígan cseverésző illetőknek („Shut up on the back!”), de ezzel szomorú módon, vajmi kevés hatást ért el. Ez tényleg nagyon elkeserítő. Emberünk kifejtette, hogy egy dolgot utál jobban annál, ha a koncerten beszél a közönség, ha az üres buszon mellé ül valaki. Megértem mindkettőt, bennem is felcsavarja a vízforralót mindegyik eshetőség. Viszont az előbbi ezt követően is – iszonyat tiszteletlen módon - folytatódott. A buszról nem tudok nyilatkozni.
A szinte vákuumra pattintott, szokásosan keverő környéki helyemen előttem is mögöttem is ment az eszmecsere szinte minden egyet átvezetés alatt, volt, hogy a dalokat sem tudtam megfelelően élvezni emiatt. Az Alleviate olyan libabőrös élmény lett volna élőben, ahogy felvételen is (eleve napokra be tud ragadni a fejembe), de amikor körülötted a nem éppen szalonspicces arcoknál arról megy az eszmecsere, hogy milyen jó ez a dal, meg „Most figyelj!”, meg „De jó, hogy elhoztál erre a koncertre, nagyon tetszik!”. Ez finoman szólva is megöli az egészet. Ne csináljuk már! Megvan ennek is a helye és ideje, ez nem az! Tiszteletlen a zenészekkel és a közönség többi tagjával szemben is!
Persze nem a zenekar válogatja meg a közönséget, rajtuk nem is múlt semmi, sorra, hiba nélkül jöttek az ismert és élőben eddig még magyar földön be nem mutatott témák, ha nem lett volna ez a sok pofázás, hibátlan, megfelelő átélés mellett már-már földöntúli élményt adtak volna. Alig várom a következő alkalmat, már most!
Mert mint az este megmutatta, a Leprous szépen beékelte magát a magyar közönség szívébe, agyába, kezei közé, várhatóan nem kell majd bő két évet várni a következő találkozóra. Legalábbis nagyon-nagyon remélem! Mind ők, mind az előzenekarok odatették a magukét és egy pöpec kis estét varázsoltak ezen a katyvaszos időjárású februári éjszakán. Még! Még! Még! Csak kevesebb szöveget a közönség részéről… Köszönöm!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
További képek ITT.
