A Roger Miret által tollba mondott, és Jon Wiederhorn által lejegyzett Lázadásom betekintést enged az erőszaktól túlfűtött, mámorban, szennyben és kreativitásban tobzódó New York semmihez sem hasonlítható korszakába. Keresve sem találhattak volna hitelesebb embert ennek a korszaknak a bemutatására! Olvasás közben az arcunkba csap a valóság: érezzük az orrunkban az utca bűzét, bőrünkön a ráfröccsenő vért, a lelkünket gyötri és facsarja az a rengeteg erőszak, árulás és dráma, amiben hősünk élte napjait, miközben a szemünk láttára ölt testet maga a New York Hardcore, annak minden dühével, frusztráltságával, kirekesztettségével és erejével.
Roger Miret bejárta a hadak útját, megvívta harcait, de nem mondanám, hogy győztes félként távozott. A múltja örökké kísérteni fogja, de eközben jelleme szilárd maradt. Motivációi tiszták, és érthetőek, mégsem tekinthet rá hősként az olvasó, mert Roger élete tele konfliktusokkal, ellentmondásokkal, erőszakkal, és hedonizmussal. De része volt, ráadásul oroszlán része valamiben, amit gyerekkorunk óta imádunk, Miret maga a Lower East Side hangja, A hardcore frontember, és a színtér egyik legnagyobb harcosa.
A könyvet olvasva hamar belefeledkezünk a kubai bevándorlóként érkező, az Államokban nehezen beilleszkedő, zűrös családi háttérrel megáldott Roger történeteibe. Amint zenei karrierje megpecsételődik, és az Agnostic Front a hardcore szcéna meghatározó zenekarává növi ki magát, beindul az elsőosztályú múltidézés, tele ikonikus alakokkal, zenekarokkal, eddig nem ismert történetekkel. Az embert hamar beszippantja ez az általunk eddig csak filmeken látott világ, és milyen érdekes, hogy a már a fejemben létező hasonlatok egyszer csak visszaköszönnek a könyv hátoldaláról, miszerint: "A Lázadásom mintha a New York bandái és az Aljas utcák szerelemgyereke lenne". Ha valaki látta a Hardcore keresztapái című dokumentumfilmet, annak könnyen beugorhat a könyv olvasása során, hogy Miret nem konzekvensen állít bizonyos dolgokat, mindennek ellenére én inkább könyvpárti vagyok, és Miret ellentmondásosabb személyiségként szimpatikusabb, esendőbb, de főként őszintébb a dokufilmben megismertnél.
Hatalmas sztoriktól, kulisszatitkok tucatjaitól, szóbeszéd útján, régi cikkekből ismert féligazságok, hazugságok új kontextusba helyezésétől hemzsegnek az oldalak, az ember pedig csak falja, habzsolja, miközben fejét rázza: neeeem, ez nem lehet igaz!
Ezt a könyvet nem csak azoknak ajánlom, akik szeretik vagy csak ismerik az Agnostic Frontot vagy magát a hardcore-t, hanem mindenkinek, aki szeret olvasni zenéről, érdekes emberekről, elfeledett korszakokról. Sok zenekar nem lehetett volna formabontó, stílusteremtő, ha nem akkor és nem ott döntenek úgy, hogy változtatnak a sémákon. És az pedig 100%, hogy az Agnostic Front maga New York a '80-as évekből, maga a Lower East Side, amit innen 10.000 kilométerről most az ember testközelből 40 év csúszással is csak csodálni, félni, rettegni, és tisztelni tud. Kö-te-le-ző!
Ui: Persze az egyszeri olvasó most is hoppon maradt volna, ha nincs Dudich Ákos, aki ismét olyan téma hóna alá nyúlt, aminek hiányától szegényebbek lennénk. Arra buzdítanék mindenkit, hogy támogassátok Ákos munkásságát, lehet a következő könyvét éppen a Te nagy kedvencedről fordítja le és teszi elérhetővé számodra!
