Már éhezte a testem a koncerteket. Március óta nem volt semmi, amire elmentem volna, nem mintha az utóbbi heteket leszámítva olyan nagy lett volna a menü. De az, hogy a Tormentor (és másik két iszonyat bika banda) lényegében házhoz jött és a Roxxyban tervezte leszedni a plafont... Nos, az egy kihagyhatatlan alkalom volt!

Úgy voltam vele, hogy egy Tormentor bulira azért csak illik elmenni, ha már a koromból fakadóan a klasszikus érában ezt nem tehettem meg. Így, mármint a kötelezően megnézendő érzéssel viszonyultam a 2018-as visszatérő koncerthez is, de ott addig vakaróztam, hogy csak elvitték az összes jegyet, én meg otthon, vagy fene tudja hol néztem a plafont. Nos, most ezt, hogy lemaradjak erről az éjszakáról, még véletlenül sem óhajtottam bejátszani, ember, isten nem volt, aki visszatarthatott volna... Tényleg nem!

Itt a nagy, vírus okozta hercehurcában egy darabig kételkedtem abban, hogy bármi is lesz majd, de szerencsére pár nappal a jeles dátum előtt jött a jó hír, hogy igen, lehet szépen csődülni a Roxxy színpada elé, megkapjuk a kezelést! Várakozásfaktor padlógázra, jegyek a zsebbe, szem, lélek nyitva, jöhet a sötétség!

Nagy örömmel látom, hogy a Roxxy is kezd felfelé törni és leszerződni nemzetközi produkciókkal (még ha a Tormentor magyar is). Ha még kicsiben is, de kicsit ellenpontozza a zenés események terén is érezhető Budapest-központúságot. Bár mivel "minden szentnek maga felé...", így nem tudom, hogy vélekednék erről, ha teszem azt ez a fekete agyszakítás Gödöllőn, Cegléden, vagy kicsit kevésbé "hazai" terepen került volna megrendezésre, de mivel így alakult, örömmel építettem be magam a végül teltházig gyarapodott nézőtérre. Azért itt leírom, kicsit attól is féltem, hogy a nagy víruspánikban, ha már koncert lesz, végül csak nem lesz meg a már jól ismert ötszázas határ, de igen, összejött! Emiatt pacsi minden résztvevőnek!

A nyitás - ezúttal hálás - szerepét az Archaic vállalta be. Az immár kvartettben nyomuló csapat nem érdemtelenül tör felfelé, a gyilok-thrash, amit tolnak, olyan adrenalinlöketet képes adni, amitől ha főzenekarként nézed őket, egy egész hétre elegendő energiával tölti fel az akksit! Nem sok, mindössze fél óra jutott belőlük, de ami kijárt, az felért némi szónikus pofonnal! Értelemszerűen a How Much Blood... nagylemez számai voltak a menüben, még a technikai nehézségek ellenére is príma, pöpec, első osztályú riff-röffentést nyomattak a srácok. Aki még nem ismerte volna őket, biztos egy új kedvenccel a tárban ment haza, de ahogy láttam, több Archaic pólós arc volt a tömegben, ilyen szempontból nem idegen terepre jöttek zenélni. Én csak emelni tudom a kalapomat, maxirespekt! Találkozunk még!

Itt véget is ért a jókedvű headbangelés, innentől már fagyosabb vizekre fordult az este éjfekete hajója, a Niedergang vette be a deszkákat. Ahogy elnéztem, a veszprémi srácok nem feltétlen aktívak mostanában, de erre az estére még a halott is feléledt volna, ha arról van szó, szóval... A négyes a halottból ha mást nem, a fagyos dögszagot mindenképp leszállította, ők megmutatták, ha már black metal, akkor hogy lehet azt igényesen tolni! A cséphadaró témákat néha-néha megtörte egy-egy atmoszferikusabb rész, ami nagyon sokat dobott a hangulaton! Eddig nem ismertem őket, de ha esetleg úgy alakul, biztos, hogy csekkolom majd egy valamikori, következő előadásukat! Engem végig a helyemre szögeztek, elrabolt a zenéjük, a szemfelakadós éneklés már csak egy férgekkel teli hab volt ezen a hamuból sütött tortán!

Ami viszont ezután jött, talán az év egyik legfurcsább koncertélményét adta. A Tormentor nem kicsiben játszik, megkaptunk mindent, ami szem-szájnak ingere, a körülbelül másfél órás szett természetesen a Seventh Day Of Doomra és az Anno Dominire épült (a pontos dallistát ITT találjátok meg).  De hogy abban mi volt... Csihar Attiláról tudni lehet, hogy eléggé beteg frontember (a szó minden egyes, aprócska értelmében), nem hiába jutott el oda, ahová. A - nem is tudom, maradjunk a performansz szónál - performansza alatt, mely alá a mayhemes Ghullal kiegészült hangszeres szekció precízen és a lehető legtöbb mocsokkal szállította a zenét, egy csomó furcsaságot vonultatott fel, kezdve a seprőbaszástól a fordított kereszttel áldásig, de a legfurcsább mégiscsak az volt, amikor a saját és Szigeti Attila hátát szétcsapta egy korbáccsal. Nem is egyszer. EEeeeEEee... Oké! A hatást elérte, az zicher!

A hangkép (egyik vesszőparipám) kellően koszos és ős-blackes volt, én nem találtam fogást rajta, tisztább keveréssel már nem lett volna olyan az élmény. Az a korbács virtuálisan az emberek agyát is célba vette, az enyémet kottára legyalulta! Sejtettem, hogy erős, tartalmas műsor lesz ez, de hogy ennyire...?! A hangszeres játékban hiba nem volt, az előadás príma, hibátlan, kicsit furcsán fogalmazva szerethető élt kapott a kiszabott, kiadagolt betegségszinttel. Amikor nem a zene szólt, Csihar mester őrült meg, de nagyon, gondolom ilyen érzés lehetett annak idején egy "klasszikus" Tormentor-bál is. Nem tudom. De a nálam tapasztaltabb veteránok majd megerősítenek.

Azért nehéz nem kiemelni: látható volt, hogy a közönség elsősorban az idősebb korosztályból épült fel, annak is főleg az ínyencebb részéből. Nem volt értelmetlen pogó, nem volt verekedés, félmeztelen, ölelgetős állatok, sőt, még "ossziján" bekiabálás sem, ami pedig a pláne, hogy a mobilok sem voltak kézikamera üzemmódban az égben. Max néhány fotó, egy-egy kedvesebb rész megörökítése és annyi. Ahogy kell is! Persze fura egy black metal eseményen kulturált és jól szituált közönséget látni, de itt mindenki azért jött, hogy részese legyen egy rituális  közösségi élménynek. Egy olyan valaminek, amihez ott kell lenni, hogy igazán élvezze az ember. Amit meg lehet nézni felvételen, lehet iszonyat jó a minősége. De azt az érzést, azt a furcsa mágiát, azt a kötődést a zenekar és a nagyérdemű között, azt a büntetésvágyat csak ott, helyszínen lehet igazán megélni! És éltük is, mind az ötszázan!

Őszintén szólva nem bánom, hogy az újjáéledt Tormentor nem nyomat minden hétvégén koncertet. Ezt az energiát, ezt a betegségi szintet nem lehet gépiesen, begyepesedve átadni. Meg kell tartani ünnepnek, eseménynek, élménynek és akkor, ott, aki részt vesz ezen, élje át azt, amit ez az öt beteg állat szolgáltat. Persze el lehet mondani, hogy "de én annak idején ott voltam '91-ben a Fekete Lyukban" és hogy az milyen volt, de aki, mint én is, a kora miatt nem lehetett még ott, az most megkapta a magáét. De még hogy!

Te jó ég, mi volt ez...! De komolyan... Ahogy írtam, már éhezte a testem a koncerteket. De most olyan all you can eat-kúrát kapott, amitől jut majd a batyuba még egy jó ideig! Én még mindig keresem az agyamat...

Képek: Bende Csaba, Zenefestő. További fotókat IDE KATTINTVA találtok.