Mindenki ujjong, ha a megboldogult Kyuss tagok együtt zenélnek. Persze, mi is örülünk, hiszen ez lesz az igazi stoner rock esszencia. Brant Bjork és Nick Oliveri basszusgitáros összefogtak és Ryan Güt dobossal kiegészülve világra hozták a Stönert, aminek itt a bemutatkozó anyaga. A Stoners Rule június végén jelenik meg, de mi már meghallgattuk! 

Az ilyen nagy egymásra találásoknak tényleg örülünk, de ez anno már megvolt a Kyuss Lives! idejében is, amikor fura mód Nick kikerült a képből. Gondolom az alkoholproblémái, illetve az ebből fakadó agresszív viselkedés miatt döntött úgy John Garcia, hogy nem akar vele zenélni tovább. Tehát ez a "reunion" nem új dolog. Az öreg Brant meg úgy döntött, hogy felhívja a kopasz basszusgitárost és létrehoznak valami újat. Ami igazából marhára nem új. Sőt....

Amikor először megláttam a hírt, hogy együtt muzsikálnak, boldog voltam. Aztán kicsit letört a lelkesedésem, mivel Brant nem a dobok mögött csapatja, hanem továbbra is a Stratocasterrel a nyakában a mikrofon előtt áll. Ami pozitívum, hogy Ryan egy rohadt jó dobos, akit ismerhetünk már a fürtös gitáros szólózenekarából. Pontosan tudja, hogy hova mennyi kell, így rajta nem múlott a dalok sikere, ez előre könyvelhető volt. Azonban be kell látni, hogy ez nem más, mint Brant Bjork szóló zenekara Nickkel kiegészülve. Gondolom, azért volt szükség az új projektre, hogy a rajongók felkapják a fejüket, illetve nem akarta kirúgni az ottani basszusgitárost. Jó azért, ha megmarad házon belül...

A dalok a megszokott stílusban láttak napvilágot, jammelt a zenekar. Illetve stílusra is az, amit megszoktunk Brant-től igaz, azért ezek a jobb dalokból valók. A basszusgitár nagyon kellemesen hasít a duruzsol a lemezen. A nyitó Rad Stay Red riffjei hallatán az ember egyből elkezd bólogatni, ebben a dalban kimondottan a szóló is tetszik. Igazi ízes darab, pedig nem vagyok a szólók rajongója, de ez az az igazi elnyújtott, érzésekre ható veretés, nem pedig a virgázás. A dal ahhoz képest, hogy mennyire nincs benne semmi extra több, mint hat percig pörög és nem is lesz unalmas. Igazából itt mutatkozik meg magának a műfajnak az esszenciája. Igazi kis kellemes nyári slágerrel volt dolgunk. Aztán jön a The Olde Kids, a maga kis fuzzos hangzásával. Brant hangulatos, bluesos énekére meg rátelepszik Nick táncikálós basszusa, amitől az egész dal valahogy kap egy kis lélegzetet, levegőt, amitől elkezdesz lebegni minden tudatmódosító nélkül is. A hét dalból azonban van, ami nem az én pályám. A klasszikus blues alapokon nyugvó Own Yer Blues számomra egy totális töltelék dal, amire semmi szükség nem volt. De ezt az érzetet hamar elfeledteti a Nothin' című szerzemény. Aminél megint csak a fuzzosabb hangzás kerül előtérbe. 

Igazából seggel álltam a lemezhez. Az előzetesen meghallgatott egy-egy dal kevés volt, hogy ítélkezzek, de mégis ezt tettem. És most meg, így egyben hallgatva sokadszorra azt mondom, hogy nem az év lemeze. Jó eséllyel maximum a TOP 10 végére kerülhet be, de háttérzenének miközben a haverokkal söröztök, dumáltok tökéletesen megfelel. Amolyan old school Brant Bjork.

Béke, Szeretet, Metal