Honduras és heavy metal; két egymástól meglehetősen távol álló dolog. Ha jobban belegondolok, a közép-amerikai országról itt, a Kárpát-medencében szinte semmit sem tudunk. A mi szempontunkból persze most nem is a földrajzi adottságokon, a népességen, netán a gazdasági helyzeten van a hangsúly, inkább a kultúrán, pontosabban annak egy igen szűk szegmensén, a helyi fémzenén.
A közel tízmilliós népességű országhoz a mindentudó Metal-archives adatbázis szerint mindössze hetven metal zenekar köthető, többségük természetesen a régió további nemzeteihez hasonlóan a metal szélsőségesebb irányzatait műveli. A nyelvtörővel felérő Tegucigalpa - mely egyébként Honduras fővárosa - a Delirium zenekar otthona. A csapat lényegében a helyi Pokolgép vagy Ossian lehet, az 1990-es alapítású ötös ugyanolyan stabil pont a színtéren - már ha Honduras esetében van létjogosultsága ennek a kifejezésne k-, mint nálunk Kukovecz Gáborék vagy Paksi Endréék.
A dobos Alberto Martinez és a gitáros Fernando Lezama által kormányzott Delirium az Errante koronggal lép ki a nemzetközi színtérre, ami ráadásul nem is friss dalgyűjtemény, ugyanis eredetileg épp egy évtizede jelent meg. Az Errante a zenekar ötödik nagylemeze volt, melynek elődei kivétel nélkül szerzői formában kerültek kiadásra, a csapat a szülőföld határain túl ezidáig nem is igen gondolkodott. A régiségekre, elfeledett zenekarok egykori kiadványainak újra megjelentetésére szakosodott német Karthago Records a kerek évforduló apropóján június végén CD-n végre Európában is megjelentette az eredetileg csak digitális formában közzétett Errantét. (2012-ben már volt egy eltérő borítós mexikói CD kiadás).
Aki vonzódik az egzotikus metal zenékhez, illetve kedveli az olyan spanyol nyelvű csapatok muzsikáját, mint a Tierra Santa, a Mago De Oz, vagy a Zarpa, az bátran közelíthet a Delirium korongjához is. Az eredeti, háromnegyed órás dalcsokorhoz a CD verzión most hozzácsaptak három bónusz tételt is, a felfrissített digitális verzióról viszont - számomra érthetetlen módon - lespórolták az eredeti kiadványt záró dalt. Javaslom, hogy maradjunk is eredeti tíz nótás változatnál! Az előzmények ismeretének hiányában arról nem tudok beszámolni, hogy a hondurasiak az első négy lemezükön milyen pályaívet írtak le, kitartásuk, elkötelezettségük mindenesetre példaértékű, hiszen kiadói támogatás nélkül mindvégig töretlenül működtek.
A Delirium dalai középtempós heavy metal szerzemények, melyekre a legnagyobb klasszikusok, az Iron Maiden vagy a Judas Priest 80-as évekbeli dolgai döntő befolyást gyakoroltak. A hangzással semmi gondom sincs, természetesen nem veheti fel a versenyt a kortárs európai első vonal csapatainak megszólalásával, de minden hangszer jól hallható, illetve van alja is a felvételnek. A zömében 4-5 perces dalok sajnos közel azonos forgatókönyv szerint íródtak, a zenei alapok ugyanis nem sok változatossággal lettek megáldva. Az énekes Elías Espinal – aki ezen a lemezen debütált a csapat soraiban - hangjában ott van az a bizonyos őserő, a refréneknél, illetve a kórusoknál bátran kilép a komfortzónájából, de nem vállalja túl magát, kerüli a magasakat, inkább a közepes tartományokban mozog.
A két gitáros becsületesen helyt áll a riffek terén, igyekeznek az ikerszólókkal, és a kórusokból is kiveszik a részüket. Ha dalokat kellene kiemelnem, bajban lennék, ugyanis nem tudnék olyan jelzőkkel dobálózni, hogy mely szerzemény a leggyorsabb, legkidolgozottabb, leghúzósabb, netán a legslágeresebb… A harmadik és a negyedik helyen szereplő hazafias tételek, a Honduras, és a Tegucigalpa mindenesetre a relatíve gyorsabban rögzülő szerzemények táborához tartoznak. A Delirium egyébként az Errantét követően két további nagylemezt is megjelentetett; a jelenlegi újrakiadás tehát egy pillanatkép a csapat múltjából, mely a valódi különlegességekre utazóknak lehet csemege!
