John Mayer egy amerikai énekes/gitáros/dalszerző, a Sob Rock pedig a nyolcadik nagylemeze a sorban. Elég a borítóra pillantani, és aki megélte a 80-as és 90-es évek fordulóját, vagy csak szimplán otthonosan mozog az időszak könnyűzenei kultúrájában, máris rávághatja, hogy középutas pop/rock-ról van szó. A középutas kifejezés alatt távolról sem a középszerűt értem, hanem arra próbáltam utalni, hogy ez a muzsika tipikusan az, ami életkortól, nemtől, egyéb hovatartozástól függetlenül bárkit képes lehet megszólítani.
(Hard) rocknak lágy, sima popzenének viszont számomra túl intelligens az, amit Mayer és kísérőzenekara szűk negyven percben elővezetnek. Magyarán valahol a kettő között, középúton leledzik ez a műfaj, mely egzakt módon talán rádió kompatibilis soft rockként írható le. Az egész lemezről lerí, hogy vérbeli amerikai muzsikáról van szó. Maga a zene ugyan nem, de a végletekig kidolgozott, esetenként többszólamú refrének és a fényesre polírozott hangzás a késői Def Leppardot idézi, nagyjából az X lemez környékéről.
Mayer muzsikája inkább olyanokkal van közeli rokonságban, mint Michael Bolton, Richard Marx, a Foreigner, vagy akár a 80-as évekbeli Bruce Springsteen dolgaival is akadnak kapcsolódási pontok. A blues-os szólók miatt pedig Mayer lemeze hallatán Eric Claptont is emlegethetem.
A Last Train Home képében egy hagyományosabb rockdal indítja a korongot, a Shouldn’t Matter But It Does viszont már egy akusztikus merengés, Mayer éneke és gitárjátéka el is viszi a hátán a szerzeményt. Hasonló hangulatban fogant a lemez második felén helyet kapott I Guess I Just Feel Like is. A New Lightban és a Wild Blue-ban egy-egy blues-os szóló is helyet kapott, az előbbi dal egyébként enyhe country feelinget is magán hordoz, amúgy Eagles-módra. A soulos Why You No Love Me nem idegen Seal szerzeményeinek világától sem, egy okosan hangszerelt pop dal, rock csak jelzésértékkel szerepel benne. A Wild Blue címe megtévesztő lehet, ez a tétel a finoman lüktető basszusjátékkal Sting dolgait idézi, a Shot In The Dark (a címén kívül semmi köze Ozzy 1986-os klasszikusához) pedig leginkább Chris Rea lehetne. Belemerültem a hasonlítgatásokba; az összes szerzemény kapcsán hozhatnánk a példákat, hogy melyik témáról melyik előadó muzsikája ugrik be. A lényeg viszont az, hogy a refrének már a második-harmadik hallgatás környékén beragadnak; a lemez akár sima háttérzeneként is megállja a helyét, odafigyelve azonban a későbbiekben is előjönnek a hangszerelési finomságok.
A rocker énem persze elviselt volna több lendületesebb szerzeményt is, de a Sob Rock tökéletesen illeszkedik Mayer életművébe. Ebből a fajta, lágy húrokat pengető, mégis gitárcentrikus muzsikából egyébként is hiány van mainstream vonalon, így a riffek hiánya miatt most nem kötözködöm.
John Mayer tehát ezúttal is ügyesen gyúrta egybe a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulójának könnyűzenéjét a countrytól kezdve a soulon át a popig, érintve a rockot is. Az albumot nevezhetném akár retronak is, hiszen az említettektől frissebb hatások nem igazán szivárogtak be a Sob Rock dalai közé. Kiegyensúlyozott, könnyed, mellékhatásoktól mentes dalok, ezt nyújtja tehát Mayer, bizonyos élethelyzetekben pedig lehet, hogy neked is épp az effajta muzsikára van szükséged!
