Mi a helyzet akkor, ha a középiskolás haverjaiddal csinálsz egy rockzenekart, aztán öt év múlva azon kapod magad, hogy megnyerted az Eurovíziós Dalfesztivált?! Innen már semmi sem ugyanaz, a régi haverok egy része elfordul mellőled, olyanok kezdenek barátként emlegetni, akikre nem is emlékszel, a sajtó a hónod alá nyúl, hogy néhány hónap múlva a porba alázzon. A nagyközönség ugyanazt az egy slágert várja tőled újra meg újra, majd ha azt nem ugyanabban a formában kapja kézhez, épp olyan gyorsan elfelejt, mint ahogy megismert.

A négy olasz huszonéves hirtelen, de nem minden előzmény nélkül jutott magasra, avagy sokak szemében a fenti győzelemmel kétes hírnevet ért el. Be kell, hogy valljam, sosem követtem figyelemmel a televíziós és egyéb tehetségkutatókat, a rockszíntérnek ugyanis szerintem semmi szüksége az ehhez hasonló színjátékokra. Ha ettől a cirkusztól sikerül függetlenítened magad, bátran olvass tovább, ha viszont nem tudod a sarokba dobni az előítéleteket, feltehetően a főcímre sem kattintottál volna rá. Szóval, a Måneskin kapcsán azzal kell kezdenem, hogy hajtott a kíváncsiság, mivel állhatott elő ez a fura nevű, rockbandának nevezett négyes, hogy az öreg kontinensen így leborultak előttük. Mivel kerülöm az előzetes dalokat és a videóklipeket, egyvégtében akartam meghallgatni a lemezüket. A korong ismeretében pedig arra jutottam, hogy érdemes néhány szót írni a Teatro D’ira Vol. I-ről, hátha akad más is, aki tudja magát függetleníteni az aktuális hype-tól, és az olaszok második albumának képében egy jó kis rocklemezre akadhat.

A Teatro D’ira Vol. I dalai ugyanis kétségtelenül rocknóták. A nyolctételes album menetideje félóra sincs, így persze lehetne azzal jönni, hogy a hirtelen jött rajongótábor részére a sikert meglovagolandó gyorsan össze kellett csapni egy új anyagot. A zenekarnak azonban a jelenlegi már a második nagylemeze, az első ráadásul három éve jött ki és az is harminc perc körüli muzsikát rejtett; szóval minden egyéb körülménytől függetlenül is itt volt már az ideje egy új albumnak. A Måneskin kapcsán adja magát a Greta Van Fleet párhuzam, az olaszok is szorgosan igyekeznek levenni a 60-as 70-es évek külsőségeit, illetve ők is lényegében előzmények nélkül kerültek reflektorfénybe. Még a Kiszka tesók a Led Zeppelin/korai Rush vonalon mozognak, addig az olaszoknál a korai glam vonal mellett a Rolling Stones lehetett az origó, de egyebek mellett vannak itt 90-es évekbeli alternatív és funkos ízek is. Ha a rock műfajon belül mégis egyetlen jelzővel kellene leírnom a csapat muzsikáját, az talán a garázs rock lenne…

A korongot az a bizonyos Zitti e buoni című nóta nyitja, amivel minden tévénéző azonosítja a csapatot. Az olasz nyelvet nekem ugyan szoknom kell, de végülis ez egyfajta unikum a hasonszőrű bandák tengerében. A ritmusszekció témáiban ott van az a bizonyos, Red Hot Chili Peppersre hajazó funkos lüktetés, a gitárjátékban meg a korai Rolling Stones témái köszönnek vissza. A Coraline a 90-es évek közepének alternatív muzsikáját idézi, szívesen meghallgatnám a rockzene anyanyelvén is! A Lividi sui gomiti nyíltan funk, a vokál is kellően ritmikus, a nóta maga meg olyan, mint egy megszelídített Rage Against The Machine szerzemény. A többnyire két-három perces dalok közé egyébként két angol nyelvű szerzemény (I Wanna Be Your Slave és For Your Love) is beverekedte magát, az előbbi egy okosan meghangszerelt instant sláger, az utóbbiban meg akad egy remek blues-os betét is. A további három olasz nyelvű nóta is rendben van, a ritmikus szövegmondások között egy-két helyen szélsőségesebb énektémák is felütik a fejüket.

A tizenöt éve hasonló cipőben járó Lordinak többé-kevésbé sikerült elfogadtatnia magát a rockzene közönségével; remélem, hogy az olaszoknak is sikerül egy hasonló pályaívet leírniuk, ezt önmagukban a dalok miatt is megérdemlik!