Nomen est Omen! Az első gondolatom legalábbis ez volt Kiko Shred neve láttán. Egyrészt a Kiko névről jómagam, mint elfogult Megadeth és Angra rajongó azonnal Braziliára asszociálok. A shred kifejezés pedig mindenkinek ismerősen cseng, aki a 80-as években követte a Mike Varney kiadójához tartozó „tekerős” gitárhős generáció lemezeit. Az első gondolatmenet stimmel is, ugyanis ez a Kiko is Braziliából érkezett, bár jó két generációval fiatalabb az Angra és a Megadeth révén ismert névrokonától. A második következtetés viszont csak hellyel-közzel helytálló, hiszen a Kiko Shred's Rebellion lemeze nem egy szimpla endorseres hangszeres bemutató, hanem egy dallamos heavy/power metal lemez, jóllehet a technikás fajtából.

Az ifjabb Kiko jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, egyrészt aktív a legendás Savage Grace soraiban is, másrészt élőben, illetve session zenészként olyan további arcokkal muzsikált már együtt, mint Tim „Ripper” Owens vagy Michael Vescera. Az elnevezése ellenére látszólag legalábbis zenekarként funkcionáló Kiko Shred egyébként 2015-ben alakult, a Rebellion pedig a formáció negyedik nagylemeze. A borítókép alapján adja ugyan magát az Iron Maiden párhuzam, de a brazilok lemeze bő egy hónappal korábban jelent meg, mint a szintén szamurájos tematikájú Senjutsu. A zenei irányvonal kapcsán viszont abszolút helyénvaló a Maiden felemlegetése is, természetesen Harrisék klasszikus korszaka, vagyis a Number-Seventh időszak lemezei képezhették a táptalajt a brazil fiataloknak.

Ha már emlegettem az Angrát, a muzsika révén ismét indokolt leírom Rafael Bittencourt zenekarának nevét. Az origo viszont a Keeper korszakos Helloween. Tehát nagy a kabát, amit a brazilok megpróbáltak magukra ölteni, de lássuk, mire jutottak! Kikoék Michael Kiskéje Ed Galdin névre hallgat, aki – ha jók az információim - semmilyen zenekari múlttal sem rendelkezik, tehát a Rebellion lemezen debütál. A srác hiba nélkül hozza a kötelezőt, ebben a stílusban pedig ez önmagában is elég nagy szó, mivel a mérce az adott műfajban elég magasan van. A technika mellett az érzelmek is ott vannak az énektémákban. A dalok többsége énekcentrikus, könnyen memorizálható refrénekkel felvértezett szerzemény. A technikai oldal mellett tehát a dalszerzés is rendben van a braziloknál, akik az esetenként közbeszúrt hangszeres betétekkel gondolnak az ínyencekre is. A The Hierophant levezetőjében például alaposan megszaladnak az ujjak a húrokon és a klaviatúrán is, de jószerivel az összes dalban akad legalább egy-egy gitár-billentyű párbaj. A Rainbow After The Storm középrészében pedig egy formabontóbb, jazzes témába is belefuthatunk.

Ha nincsenek irreális elvárásaid az európai ízű melodikus heavy/power metal irányába (2021-ben már ne is legyenek ilyenek), akkor a Rebellion egy korrekt lemez, afféle kettő az egyben produkció, azaz kellően technikás és melodikus is egyszerre. Ha nem az újdonságokra vadászol, de nem elégedsz meg a klasszikusok szimpla újrajátszásával sem, a brazilokban új felfedezésre tehetsz szert.