Miután több mint egy évig aszalták a fiókban, Zakk Wylde és barátai úgy döntöttek, nem várnak tovább, és kiadják a tizenegyes sorszámú lemezüket. A Doom Crew Inc. tisztelgés a zenekar stábtagjai előtt, és köszönetnyilvánítás a lojális rajongóknak. És nem mellesleg egy kiváló lemez.
Ha egyszer úgy hozná a sors, hogy egy zenekar stábjában dolgozhatnék mondjuk egy turnén, szívesen tenném ezt a „Doom Crew” tagjaként. Egyrészt olyan sztorik részese lehetnék, amiket még az unokáim is mesélnek majd. Ha már ők is utazó karneválként hivatkoznak rá, nem kérdés, milyen súlyos esemény lehet egy ilyen kiruccanás. Másrészt a „céges kultúra” is vonzó lenne: adott egy önazonos, faksznimentes frontember, hét éve változatlan zenekari felállás, nem hiszem, hogy sok neurotikus figura maradhat meg a fiúk környezetében.
A Black Label Society főnöke és motorja Zakk Wylde, akit nemigen kell bemutatni magazinunk olvasóinak. Ha saját zenekara(i) vagy megszámlálhatatlan mellék-projektje miatt nem is, de Ozzy mellől, vagy az egyedi mintás gitárjairól sokaknak ismerős. A legendás No More Tears videó szőke, félmeztelen rockistensége mára torzonborz vademberré alakult, de gitározni azért tud egy kicsikét… Ezen a feladaton most még demokratikusabb módon osztoznak Dario Lorina kollégával, mert hogy Zakk szerint a BLS mostanra ikergitáros banda lett, akár a Judas Priest. Ettől még persze ez az ő zenekara, a dalszerzői, szövegírói feladatokat egymaga látta el, a felvételek pedig a saját, Black Vatican nevű stúdiójában készültek. Érdekes, hogy mostanra a házistúdió jelentése mi mindent lefed a hálószobától a többszáz négyzetméteres létesítményekig. A lemezt hallva megkockáztatom, hogy a Black Vatican a számegyenes utóbbi végéhez áll közelebb.
A Set You Free képében mindjárt az elején bedobják a legfinomabb csalit, ez a lemez legfogósabb témája. A felvezető videó is ehhez készült, be is fűztem ide, nagy szeretettel. Rövid akusztikus bevezető után olyan zsíros riff következik (és olyan betyár hangzással), hogy konyharuhát kell tenni a hangfalak alá. A második dalig kell csak várni, hogy a sűrű hang-áradatból előmosolyogjon Zakk egyik példaképe, a bajuszos zseni, Tony Iommi. A dal eleje a Black Sabbath lendületesebb dolgait idézi fel, majd a közepén a belassulós résznél belecsempésztek egy majdnem-Electric Funeral riffet, csak hogy mindenkinek világos legyen.
Feltűnő, hogy három lassú szám is van a lemezen, ebből kettő ráadásul már régóta érlelődött. A Forever and a Day amolyan power líra, a szólója a November Rain-re emlékeztet (Guns n’ Roses), még a hangzása is. A Love Reign Down témája legalább 30 éves, Zakk édesanyja emlékére írta. Ez egy zongorás lassú, úgy született, hogy a No More Tears lemezre készülve valamit pötyögött a zongorán. Mostanra sikerült befejezni, és egyértelműen ez az album érzelmi csúcspontja. Az első fele pőre akusztikus-zongorás, majd lassan épül fel, hogy egy végtelen, sírós gitárszólóban kulmináljon. Na ilyet nem tud akárki. A lemezt záró Farewell Ballad témája már ismerős lehet a BLS fanatikusok számára, ez is régi szerzemény, ami így nyerte el végső formáját.
Nekem inkább a lendületesebb dalok jöttek be, különösen a Gospel of Lies – már a címe is milyen jó. Málházós, vontatott riff, majd egy kis dzsi-dzsi-dzsi téma indítja. A fenébe is, honnan ennyire ismerős? Kopnak az emlékek, kellett egy kis idő, mire beugrott egyik kedvenc Black Sabbath dalom, az Into the Void. Erről nem találtam infót, de úgy sejtem, szándékos tisztelgés lehet részükről, a dal felépítése, a riff és néhány énekdallam hasonlósága együtt már nem lehet véletlen. Amikor a közepén visszatér az alaptéma, szinte hallom Ozzy jellegzetes hangján, hogy:
Rocket engines burning fuel so fast
Up into the night sky they blast…
A másik favoritom a szintén klipesített End of Days. Érdemes a videót is megklikkolni, nem semmi őrület van benne. Aki pedig olyan fafejű, mint én, és keményen küzd a közepesnél bonyolultabb angol nyelvtannal, még egy kis kettes conditionalt is gyakorolhat az elején. A szólója meg? Hagyjuk is. Az egész lemez egy gitár-lakoma, már-már a túlzás határáig. Minden dal riffje jellegzetes, a gitárhangzás ezerszínű, mégis beazonosítható. A szólókkal nem spórolnak, de ha kell, tudnak önmérsékletet is tanúsítani. Számomra igazából az instrumentális részek jelentették a lemez fő vonzerejét. Itt nem az van, hogy a gitáros űrkitöltő jelleggel vijjogtat valamit, hanem épp ellenkezőleg: már várjuk a következő varázslást. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a Zakk Wylde vokál-koktél (egy rész Layne Staley, egy rész Ozzy, whiskey-vel ízlés szerint felöntve) nekem nem annyira ízlik.
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy egy olyan lemezre, amit már a bevezetőben kiválónak neveztem, majd hosszan magasztaltam, miért adtam mégis négyest? Nos, szerintem a Rockstation szerkesztőségében én lehetek a kommersz csávó. Nem igazán ismerek obskúrus, underground bandákat (a Slayer nem az, csak szólok), és a rock-metal műfajhoz a szórakoztató oldala felől közelítek. Szeretem, ha egy lemez 4-5 hallgatás után már ismerősként integet az ablakból, és a belé fektetett időt emlékezetes pillanatokkal jutalmazza.
A Doom Crew Inc. nem ilyen. Bitangul szól, a dalokat hibátlanul összerakták, a gitármunka pedig egy másik dimenziót képvisel. Számomra mégis túl sok. Hosszú a 63 perc, sok a 12 dal. Borzasztó sűrű az egész, még a zongorás lírai is agyonnyomja a hallgatót. Olyan, mint egy klasszikus művészfilm: fontos, értékes, egyszer az életben látni kell, legtöbbször mégis valami fingós-edemszendlerest választunk.
Ha szeretsz egy lemezben hónapokig elmélyedni, nem zavar, hogy a végén gyöngyöző homlokkal szaladsz a kávéfőzőhöz, esetleg szakmabeli vagy, ez a te zenéd. A BLS avatottabb szakértői is azt mondják, ez a csapat egyik legerősebb anyaga, amit készséggel elhiszek. Én meg, ha Zakk játékát akarom hallani, megvárom az új Ozzy albumot, úgy hírlik, a szakállas gitáros és a Mester útjai ismét keresztezik egymást. Jó lesz az is, csak másként.
