Magyarország talán legfémesebben csillogó nevű zenekara országlásának csúcspontjaként érkezett (vissza) Budapestre, hogy celebrálja több évtizedes múltra visszatekintő Metal-Karácsonyát.

Először jártam a Barba Negra Track téliesített részén. Ha épületlátogatást tűztünk volna ki célul, kissé csalódott lettem volna. A Prielle Kornélia utcai csarnok szívemhez nőtt dizánjával és magas nívójával (leszámítva a környezetét). Ez a még kisebb befogadóképességű helyiség nem közelített ahhoz.

Dehát nem ház(tűz)nézőbe jöttünk, így a régi ittenihez képest derékszögben elhelyezkedő, és jóval nagyobb színpadra koncentráltunk. Ott pedig a debreceni Radar zenekar tolta kellemes heavy metálját. Régebben már hallottam őket, akkor nem fogott meg a zenéjük, de most már – kiderült – az ötödik albumnál tartanak, és ezzel együtt beérettek. Ugyanúgy halottunk tőlük balladát, mint pörgősebb, punkos tételt, és a humor sem hiányzott az előadásból. Ami viszont igen, az az eredetiség; sok volt az utánérzés, ami nyilván a „nagyok" iránti tiszteletből fakadt. Ugyanakkor valószínűleg ez az oka, hogy nem lettek ismertebbek.

De „itt és most" kiválóan nyitottak a "Gépnek", és csak ez számított. Más kérdés, hogy a közönségtől nagyobb aktivitást érdemeltek volna. Amikor újra elsötétült a nézőtér, a „gép-gép-gép, Pokolgép" skandálás majdnem ugyanúgy dübörgött, mint harminc évvel ezelőtt! Az intro sem változott (Carmina Burana), sőt, a második album B. oldal (olyan is volt!) egyes számával kezdtek a fiúk: Pokoli Színjáték. Szóval semmi sem változott...csak a fiúk, kivéve Kukovecz Gábor alapító-zeneszerző-gitárost.

Második dalként a Győzd le a gonoszt adott bizonyságot a Gép-repertoár színességéről. Harmadiknak érkezett a Pokolgép - hiszen ez dalcím is egyben. Ezzel mintegy kinyilvánította a zenekar, hogy vállalja múltját, úgy ahogy van. Illetőleg előre vetítette, hogy „old school" program várható. Ez nem volt meglepetés, és a közönség nagy része gondolom, ezt nem is bánta. Az viszont igenis váratlanul ért, hogy a harminc évvel ezelőtt vegyes fogadtatásra lelt Metál az ész albumról a fiúk leporolták a Gyűlölnek című szerzeményt. Nem hittem, hogy valaha élőben hallhatom (vagy csak keveset járok "Gépre"?), bár már tapasztaltam, hogy Gábor bátran nyúl ehhez az „elátkozott" lemezhez.

Viszont elmaradhatatlan volt a késő Rudán-korszak legnagyobb „slágere", az Így szép az élet. Majd meghallgattunk egy Vallomást, elküldtük a Tépett Madarat, megtudtuk, milyen Aki másképp él. Utóbbi tételhez fűződik (számomra) az est poénja. A mögöttünk álló fiatalember a „nincs a Földön igazság" záró sorra benyögte: „ezt meg hogy érti"? Vagy nagyon naiv volt, vagy nagyon részeg, de legvalószínűbb, hogy poénkodott.

A közönség egyébként – ahogy mondani szokták – vegyes összetételű volt. Még ázsiai arcokat is láttunk a teltházas tömegben! A nagyobb hányadot természetesen a hozzánk hasonló „öreg rockerek" adták. De nagy örömömre képviseltette magát egy fiatalabb generáció. Szóval a nullához tendáló média-támogatás ellenére szájhagyomány útján terjed a hír, hogy Pokolgép név alatt működik egy értékteremtő műhely.

Ez a „műhely" is immár több generációs: Kleineisel Márk dobos tagként is a legfiatalabb: „mindössze" hét éve motorja a csapatnak. De már őáltala is megdőlt az úgynevezett klasszikus felállás öt éves „rekordja". A Vörös István (Prognózis) zenekarából ismert Z. Kiss Zalán itt (is) megtalálta helyét; iszonyatos energiát vitt az előadásba. Tóth Attila pedig nem csupán elénekelte, hanem megélte a dalokat. És nem csak azért, mert „civilben" musical-színész. (Nemsokára látni fogjuk Jézus szerepében is a Madáchban; furcsa lesz Ördög testvér után :) ).

Kicsit talán túl sok volt a közönségénekeltetésből; persze, érthető, hogy Attila megpróbálja bevonni a népet a játékba, de én jobb szeretem az ő hangját hallani, mint a „rocker-testvérek" rekedtes hörgését. De hát a tapasztalat megvan: nagyjából kétszer annyi ideje tag, mint az etalonnak kikiáltott Kalapács József volt az un. „klasszikus korszakban"...

A két korelnökről még nem szóltam. A húsz éve (!) zenekari basszusgitáros Pinyó (bocsánat, de én csak e néven gondolok rá) állandó mosolyával vidámságot telepített a színpadra, Kukovecz Gábor pedig önazonos a Pokolgéppel, volt, hogy ő konferálta fel a dalokat, mutatta be a tagokat.

Néhány zenekar egyszerűen retteg balladákat illeszteni a programba, a lendület folyamatosságát féltve. Nekik ajánlottam volna, hogy merítsenek erőt a hangulatból, mely az Ítélet helyett című klasszikus elővezetése alatt uralkodott. De egyébként sem fukarkodott a Gép-csapat a lírákkal Itt és most! A ráadásban most is kerestük, hogy Hol van a szó. Sőt, előtte egy kellemes meglepetés ért (úgy hallottam) többünket: Emlékszem, hogy elhangzott a legutóbbi Pokolgép-album zárótétele, mely méltó utódja az imént említett, nemzetközi körforgásba is kikerült lírának.

Az „új" album (értsd: 2015-ös, mely idén vinilen is kiadásra kerül) még két nótával képviseltette magát: érezhettük magunkat Ringben, azután elhangzott a kissé túlságosan „régi sulis" Véssétek fel. Sajnos a Metálbomba lemez különlegessége, az ismert Ady Endre költemény inspirálta Szeretném, ha szeretnének ezúttal kimaradt, dehát nyilván másnak is maradt ki kedvence. Az idő nem végtelen, a repertoár nagy.

Még így is, hogy ma már ünnep-számba megy, ha új Pokolgép-album készül. Ki tudja, mi a jó? Másfél évente új dalgyűjtemény, vagy a koncerteken a klasszikusokra helyezni a hangsúlyt? Mindenesetre ezúttal azt éreztük: minden így volt jó, ahogy volt! Hogy szívből énekelhette több ezer ember a Gép-himnusszá avanzsált nóta refrénjét: "ha újra megszületnék, akkor is így élnék". (Persze, volt az "igazi" Gép-induló is, az zárta végül az estét.)

Fotók: Dávid Zsolt. További képek ITT.