A holland Redstacks egy elsőlemezes versenyző. A csapatról fellelhető adatok, melyekből egy újonc esetében puskázni nemcsak illik, hanem érdemes is; meglehetősen foghíjasak. A kiadói adatlap sem teljesen egyértelmű, mivel a promó fotón csak ketten szerepelnek, a hivatalos "line-up" szerint viszont négytagú a csapat, a gitár-billentyű-basszusgitár-dob leosztásban. Szóval külön énekesük - ezek szerint - nincs, a vokálokat pedig nagyszámú vendégsereg szolgáltatta.
Ha ez valóban így van, a meghívott férfi énekesek nagyon hasonló hangkarakterek birtokában vannak, ha viszont a vendégek egyike volt a főszereplő, érdemes lett volna külön is kiemelni a nevét. A meghívottak közül mindenesetre a legnagyobb neveknek a Burning Witches énekesnője, Laura Guldemond és a többek között az Ayreon-révén ismert Jan Willem Ketelaers számítanak. A többi dalnok neve nekem sajnos semmit sem mond. Szóval a Redstacks Magyarhonból szemlélve egy földalatti kezdeményezésnek tűnik.
A két főkolompos-dalszerző, Jeffrey Revet billentyűs és Jouke Westerhof gitáros dallamcentrikus hard rockban utaznak. Lényegében egy újabb időgépes formációról van szó, a leopárdos borítókép ellenére azonban nem a Def Leppard az origó, hanem a hetvenes évek elejének brit rockzenéje.
Az Overture 1848 kapásból pályára is állítja a zenekart, ez a billentyűkkel dúsan átitatott, mérsékelten lendületes szerzemény az MK II. korszakos Deep Purple-t, a Ken Hensley nevével fémjelzett Uriah Heep-et, illetve a Dio időszak Rainbow-ját idézi. A progresszívebb ízekkel fűszerezett Oceans valamivel modernebb húrokat penget, a hammondos hangzás persze tipikusan hetvenes évek. A nóta levezetőjében helyet kapott egy tetszetős bluesos gitárszóló is, melyből a későbbiekben is bőven kapunk ízelítőt. A menetelős Jealousy pedig egy az egyben Deep Purple, de nem a hetvenes évek elejét megidézve, hanem a visszatérést jelentő Perfect Strangers lemez hangulatát tetemre hívva. A Dreamland Junkie jazzes kezdésére az első hallgatáskor fel is kaptam a fejem; a dalban szépen végig is viszik ezt a jellegzetes, de ebben a zenei világban szokatlan dallamot, az egészet pedig egy Ritchie Blackmore-Jon Lord ihlette váltott szólóval koronázzák meg. A Mercy egy szintén kevésbé sablonos, de líraibb hangvételű szerzemény. Fogalmam sincs, kinek az énekteljesítményét kell dicsérnem ebben a tételben, de talán a Burning Witches frontasszonya is itt tette tiszteletét… A Queenes vokálokkal indító Cold a lemez egyik legerősebb pillanata, négy és fél percébe sikerült belesűríteni a hetvenes évek eleje rockzenéjének minden jellegzetességét. A Mind’s Eye - elsősorban a női ének miatt - a napokban visszatérő Lana Lane dolgait idézi, bár az itt hallható vokálok jóval nyersebbek, mint az amerikai kolléganőtől megszokott dallamok. A dal utolsó harmadában a hatvanas évek és Janis Joplin szelleme is kísért. A Dystopia Now hasonló szellemben folytatja, ennél a dalnál a hangszeres bemutató ellenére kicsit le is ül a lemez. A végére maradt Money és a Vortex azonban újra jól sikerült darabok, különösen a Vortex blues-os merengését találták el. A dal első része olyan, mint valami korai Whitesnake ballada. A lemez második felében egyébként épp ettől a daltól eltekintve a női vokálok dominálnak. A záró Angels In Crime pedig egy magukhoz képest lendületes hard rock darab.
Ha nem tudatos koncepció volt a nagyszámú énekes felsorakoztatása, akkor drukkolok a Redstacks-nek, hogy megtalálják a megfelelő frontembert/énekesnőt a mikrofon mögé, a zenéjükben ugyanis van fantázia ahhoz, hogy megfelelő promócióval megtámogatva a Classic Rock magazin olvasótábora a keblére ölelje a hollandokat. A pénteken megjelenő lemez tehát retrónak kétségtelenül retro, de egy olyan zenei világba tekint vissza, melyben manapság a női énekes okkult irányzattal, illetve a Led Zeppelin klónokkal ellentétben nincs túltermelés. A Revival Of The Fittest egy erős bemutatkozás a klasszikus hard rock vonalon!
