Michael Poulsen nagy utat járt be az elmúlt három évtizedben, és ezt elsősorban nem zenei értelemben gondolom így. Emberünk az egykori nevenincs dán death metal bandától az amerikai arénák színpadáig jutott. Tette mindezt úgy, hogy ez idő alatt zenei téren mindössze egyszer váltott, bár akkor jó nagyot, az új évezredben ugyanis a hörgős fémzenét maga mögött hagyva megalkotta az Elvis-metalt.
A zenekarral az első találkozásom még 2007-ben, a diszkográfiában második Rock The Rebel / Metal The Devil lemez időszakában történt, melyet személyes szinten azóta is a dánok fő műveként tartok számon. A harmadik albumot már rajongóként vártam, nem is kellett csalódnom benne, azonban a Guitar Gangsters & Cadillac Blood értelemszerűen már nem hatott, nem hathatott a reveláció erejével. Michaelék ugyan azóta is két-három évente szállítják az aktuális dalgyűjteményeket, azonban az évek előrehaladtával egyre inkább eltávolodtam a mindenkori négyestől. Hiába a metal színtér legendáinak vendégként történő meginvitálása, a slágeresedési tendencia lemezről lemezre nyilvánvalóbbá vált.
Ezzel szemben Michael külsőre is egyre inkább a korosodó Hetfield mester fizimiskáját öltötte magára. Főállású zenészekként természetesen a Volbeat terveit is többszörösen keresztülhúzta a világjárvány, így a zenekar - ami ugye a dalszerzést tekintve egyenlő Michaellel - a talán egyedüli kiutat megtalálva friss dalok kovácsolásába fogott. Már jó előre belengették, hogy a védjegyszerű dallamaik megtartása mellett a keményebb részek ezúttal tényleg még keményebbek lesznek. A legelső előzetes azonban más megvilágításba helyezte az ígérgetéseket, a Wait A Minute My Girl hallatán inkább tűnt hangzatos szóvirágnak a zene visszaszigorodása, mintsem a majdani koronggal szembeni reális elvárásnak.
Ha egy kedves ismerősöm pár hete nem kezdi rágni a fülem a friss lemezzel, feltehetően végleg el is engedtem volna a Volbeatet. Szerencsére nem így történt! A Servant Of The Mind a diszkográfia első olyan darabja, melynek címében nincs per-jel, vessző, vagy egyéb rendhagyóbb írásjel, bár ez nem tudom, hogy kinek szúrt még szemet, és a dolognak az összkép szempontjából ugye egyébként sincs semmi jelentősége. A nyitó Temple Of Ekur egy jófajta Volbeat nóta, de őszintén szólva semmi extra sincs benne, az előzetesen kidobott Wait A Minute My Girl meg egy „háromperc sincs” slágertéma. A dolgok nálam a harmadikként érkező The Sacred Stones dallal kerültek újra a helyükre. A Volbeat kapcsán sokadszor citált közhely a két fő összetevő felemlegetése; valóban kétségtelen is, hogy ez a zene a Metallica és Elvis Presley muzsikájának szerelemgyereke. Fűszerként persze korábban is akadt a dánoknál egy csipetnyi Danzig, illetve Johnny Cash is. Black Sabbath már kevésbé, nem is beszélve a Mercyful Fate-ről, netán a Slayerről.
A harmadik daltól kezdve pedig olyan az érzésem, mintha Poulsen minden egyes szerzeményt valamelyik kedvence szellemében írt volna meg, úgy hogy konkrét témákat senkitől sem emelt át, és megtartotta a nóták Volbeat-es jellegét is. Az utóbbinak egyébként épp a főnök énekhangja az egyik fő letéteményese, aki ha akarna, akkor sem tudna kilépni a maga által teremtett dallamvilágból. A The Sacred Stones úgy kezdődik és építkezik, mint egy Seasons In The Abyss korabeli Slayer nóta, majd jönnek a Sabbath-hatású riffek. A nóta felépítése tanítani való, hat és fél perces menetidejével mindezek tetejében egy rendhagyó darab a zenekar portfóliójában. Az alapverzió záró tétele ráadásul még erre is rátesz egy lapáttal, a közel nyolc perces Lasse’s Brigitta nemcsak zenéjében, hanem szövegvilágában is reflektál a honfitárs Mercyful Fate-re. Az outroja pedig kifejezetten jópofa az első Sabbath lemez bevezetőjének megidézésével. A két epikusabb szerzemény között pedig sorakoznak a jobbnál jobb témák, melyek többsége a Master Of Puppets és a címnélküli Metallica lemez riffjeinek szellemében íródott.
Ezúttal nincsenek nagynevű vendégek, sehol egy Mille, egy Barney vagy egy King Diamond, ellenben itt van Mia Maja énekesnő, aki már a kettővel ezelőtti lemezen is vokálozott, és a Servant Of The Mind több dalában is feltűnik. Kolléganője, Stine Bramsen pedig kiemelt szerepet játszik a korong közepén leledző, remek Dagen Forban. Egy-két színesítő hangszer akad ugyan, de a nyolcadik lemez nem a vendéglistára építkezik. A felfedezés örömétől senkit sem megfosztva ki kell még emelnem a The Devil Rages Ont, melynek kezdő dallama egy az egyben hozza a Depeche Mode I Feel You dalának fő motívumát, bár ez feltehetően csak a véletlen számlájára írható. Az újfent masszív riffekkel felvértezett Becomingnak meg a címén kívül semmi köze az 1994-es Pantera alapvetéshez, ellenben a korong utolsó harmadában felbukkanó dal bevezetője és a lezárása is full thrash metal, ahogy a Say No More riffjei szintén groove-os thrash témák a 90-es évek közepének szellemében.
A dánok a karantén időszakban a maximumot hozták ki a helyzetből, friss dalaik többségével pedig eszük ágában sincs megfelelni a tengerentúli rádióállomások kívánalmainak, ellenben a metalos közösséghez várhatóan sikerrel fognak visszatalálni. Egy hatvan perces lemez manapság soknak tűnhet, de a változatos daloknak köszönhetően most mégis gördülékeny anyaggal van dolgunk. Ha neked is a Rock The Rebel / Metal The Devil volt a kedvenced Michaeléktől, és az utóbbi két-három lemezzel már nem tudtál megbarátkozni, itt a lehetőség újra felvenni a történet fonalát!
