Nem tudom, történt-e valaha olyan, hogy egy zenész egy hét különbséggel két különálló albumot adjon ki. Bryan Adams pont ezt tette március elején, de ebben a cikkben csak az egyikkel foglalkozunk majd – a lapozás után.

Egy ilyen felütést követően a legkevesebb, hogy tisztázzuk, hogy is van ez a két lemezzel. Az a bizonyos másik egy musical, amit Bryan és régi szerzőtársa, Jim Vallance a Micsoda nő! (Pretty Woman) című film alapján készített. A pródzsekt már egy bő évtizede húzódik: az ötlet először 2009-ben merült fel, a darabot végül 2018-ban mutatták be. A Pretty Woman: The Musical című album ennek dalait tartalmazza Bryan énekével. Mivel kevésbé vág magazinunk profiljába, reflektorunkat inkább a So Happy It Hurts-re irányítjuk, ami viszont egy belevaló rocklemez lett.

Ha azt mondjuk, hogy Bryan Adams munkássága sokoldalú, azzal csak a felszínt karcolgatjuk. Tekintsünk el a különféle humanitárius megmozdulások vagy a fotózás területén elért eredményeitől, és vizsgáljuk csak a zenét, akkor is színes világ tárul elénk. Úgy alakult, hogy a legismertebb dalai zömmel lassú számok, emiatt akik felületesen ismerik, könnyen beskatulyázhatják a kommersz rádiórock előadók közé. Nem mintha bármi baj volna ezzel, mégis úgy érzem, a So Happy It Hurts dalaival amennyire lehet, megpróbált eltávolodni ettől. És még  valami: nincsenek duettek olyan énekesekkel, akik neve hallatán egy rendes Rockstation olvasó jobban összevonja a szemöldökét, mint Rózsa Sándor. Igaz, másokkal sem duettezett most, pedig milyen érdekes volna egy közös felvétel a mostanában aktívan vendégszerepelgető Corpsegrinder-rel, vagy a minden lében kanál Björn Strid-del, nem?

Bizonyos tekintetben ez is karantén-lemez, a munkálatok nagy részét ugyanis Bryan egymaga végezte. Ezt persze ne szó szerint értsük, egy ilyen kaliberű produkcióban azért előfordulnak vendégek, sőt, az adatlap szerint Mutt Lange nemcsak szerzőtárs volt a dalok felében, de producerként is besegített. Ja, további négy hangmérnök is ott téblábolt a felvételek és/vagy az utómunka alatt, szóval ne higgyük, hogy valami diktafonnal felvett minimál-lemez lett a végeredmény. A zenésztársak igazolt hiányzása új helyzetet teremtett, de ezt mesélje el Mr. Adams maga:

Az egyetlen dolog, ami más ezen a lemezen a korábbiakhoz képest, az az, hogy nem tudtam a zenekarommal játszani, más megoldást kellett találni. Szóval egymagam vettem fel az összes hangszert egyesével, és megpróbáltam egy zenekar hangulatát létrehozni. Talán ez az egyik oka, hogy a lemez olyan vidám lett, ugyanis nagyon jól éreztem magam közben. Szórakoztató volt kipróbálni, és egy régi álmom is teljesült, mert a dobos is én lehettem. Aztán egyesével addig szerkesztgettem a darabokat, amíg úgy nem szóltak, mint egy dal, illetve mint egy lemez.

Annak ellenére hogy unortodox módon készült, a végeredmény nem szedett-vedett. A védjegy-szerű énekhang és a Mutt Lange segítségével régen kifejlesztett hangzás garantálja, hogy másodpercek alatt azonosítsuk, kit is hallunk. És ahogy már írtam, most nem a balladás, hanem a rocker Bryan Adams került előtérbe. Az anyag nem konceptalbum, de a boldogság mint vezérfonal több dalban is előkerül. Bryan a covid utáni „vissza az életbe” lemeznek szánja, és ő már csak tudja, mit beszél: kétszer is elkapta ezt a nyavalyát, egyszer a kórházat is megjárta vele.

Nézzünk is meg egy-két dalt közelebbről! A címadóval indul a lemez, amire pontosan illik a lefordíthatatlan feelgood jelző. A címe kb. annyit jelent, hogy olyan boldog vagyok, hogy az már fáj. Az üzenete pedig, hogy talán furcsán hat, ha valaki mostanság jól érzi magát a bőrében, de azért hadd ne kelljen elnézést kérni. Hangulatában a Summer of ’69 megaslágert idézi, csak kicsit levegősebb a hangszerelés, nem „húz” annyira. Azért az ó-ó-ó-zós refrén életünk végéig megragad, talán még utána is. Méltó párja a következő, funkys Never Gonna Rain, a javíthatatlan örök optimisták dala. A mondanivalója nagyjából a „ha az élet citrommal kínál, készíts belőle limonádét” mondással írható le. A kezdő dalpáros jól megadja az alaphangot: jókedv, optimizmus következik, és vigyázz, mert fertőző! És ez a kulcsszó, ugyanis nemcsak az van, hogy emberünk milyen faszán érzi magát privilegizált rocksztárként, de azzal, hogy ezt megosztja velünk, egy kicsit nekünk is jobb lesz. Jelentem: működik.

Az I’ve Been Looking For You egy country jellegű dal, valamelyest ki is lóg a lemezről. Ennek oka, hogy eredetileg a már említett musical-hez készült, csak végül lemaradt onnan, és Bryan sajnálta volna kidobni. (A country nem éppen a szakterületem, tehát ha ez mégsem az, nézd el nekem, kedves olvasó.) Az első szerelmes dal, az Always Have, Always Will, a hűségről, odaadásról szól, még éppen a sziruposság határán innen. A klipjében Bryan a ritmusgitárt basszusra cserélte, és itt már a kísérőzenészek is megjelennek. A másik romantikusabb darab, az I Ain’t Worth Shit Without You, hasonló gondolatot fogalmaz meg, csak valahogy emberközelibb módon: szart se érek nélküled… Ez viszont már nem egy lassú, hanem egy riffelős, kicsit Def Leppard-ízű, középtempós rockdal.

A lemez legjobbja azonban a Kick Ass, ami Mutt Lange eredeti ötletéből született, majd közösen formálták véglegesre. Rövid, odaverős dal arról, hogy rock and roll nélkül mit sem ér a világ. A bevezetőjét a legendás John Cleese meséli (Monty Python), de úgy sejtem, ő maga is írta. Ki másnak jutna eszébe olyasmi, hogy Isten elküld egy angyalt, aki bakancsot, farmert és baseball sapkát visel, akkora mosolya van, mint egy lábtörlő (sic), és ő hozza el a rockzenét az elcsökevényesedett emberiségnek? Ez persze maga Bryan, ha nem lenne egyértelmű. A szöveg sem igényel hosszas elemzést: ha szereted a tökös rockzenét, hát itt vagyunk mi, egy tökös rockbanda, tessék felcsavarni a hangerőt tízesre, és csapjunk egy kis zajt közösen. Azért ez elég relátolható, nem? (~ hülyemarketinges bikkfanyelv, otthon ne próbáld ki)

A lemez második felében továbbra is egymást váltják a jobbnál jobb dalok, egy-két belassulással tarkítva. Ha nem is mindegyik instant sláger, gyenge pillanat nincs, nem törik meg a lendület. Ha már párszor leforgott a 12 dal (nem fog soká tartani, csak 39 perc), mehet autóba vagy otthonra háttérzenének is. Nem szóltam a hangzásról, a gitárszólókról, vagy arról, hány különféle gitáron játszik Bryan. Nyilván „szakmailag” hibátlan a lemez, de most valahogy nem ez a fontos, hanem a hangulat és a pozitív mondanivaló. Mindenki ismer a környezetében olyasvalakit, akire illik az energiavámpír meghatározás, hát ez a lemez pont az ellentéte. Bryan jókedve tényleg ragadós, és örüljünk, hogy ezt megosztja velünk. Ha te is úgy érzed, hogy rád fér egy kis feltöltődés, idegpálya-kisimítás, a So Happy It Hurts meghallgatása nem fog fájni, sőt…