Kétségtelen, hogy nemzetközi pop-rock szinten az idei év leginkább figyelemmel kísért megjelenése a Red Hot Chili Peppers új albuma, az Unlimited Love. A John Frusciante második, szinte isteni csodaként kezelt visszatérésének időszakát megnyitó anyag az előzetes dalok alapján rendesen megijesztette a rajongókat, mivel igen kevés torzított riffet, seggrázós, ütős funk-rock témát tartalmaztak a kvázi kislemeztételek, de az egész anyag ilyen lenne? És ha igen, akkor mi van?

Nos, aki ismeri az előző két nagylemezt, az tudja, legalábbis sejti a választ az előző kérdésre. Frusciante nem hozta vissza a Nagy Torzítópedált, még ha néha be is röffenti a „rokkolós” hangzást, akkor sem viszi túlzásba, szóval nem lesz itt új Californication, By The Way, de még Stadium Arcadium sem (hogy visszafelé már hadd ne menjek). Hatvan körüli arcokról beszélünk, még Fru is ötvenkettő. Romosra keresték magukat a dalaikkal, amit nem is sajnálok tőlük, rengeteg, de tényleg rengeteg egyetemes pop-rocktörténeti alapmű van a hátuk mögött. Szóval mi a macska bajszára kellene haragudniuk, miért kellene zúzniuk? Anthony Kiedis, aki a csapaton belüli egyik motolla, olyan béke üzemmódban él már évek óta, amit sokaknak érdemes lenne követni, de lényeg a lényeg: ha valakinek nem jött be a két Josh-sal felvett anyag iránya, az Unlimited Love-val ne is próbálkozzon! Akinek viszont bejött…!

De maradjunk egy kicsit Josh-nál, mert úgy érzem, érdemes megemlíteni őt is. A srácnak nagy cipőbe kellett belelépnie, még ha nem is volt idegen neki a dolog, turnézenészként amúgy is ott volt az RHCP-vel évekig. Ez persze egyértelművé tette, hogy ő lesz a tékozló fiú John utódja, de egyben meg is nehezítette a dolgát: sokan azt várták, hogy ő legyen az, aki egy az egyben lehozza „a világ legjobb rossz gitárosának” témáit. Persze megoldotta a feladatot, de akármikor szeretett volna saját ízt rakni a jól ismert örökzöldekbe, azt nem vette jó néven a közönség (még én sem, amikor Bécsben, majd Budapesten láttam őket). De hát ott volt az I’m With You és a The Getaway, amin a nemzetközi hallgatóságnak be tudta bizonyítani, hogy nem egy fakezű zeneszerzőről van szó, csakhogy valamiért talán túlzottan is hálátlan módon kezelték a játékát – egyébként kíváncsi vagyok, hogy ezekről a lemezekről fognak-e játszani dalokat élőben, mert lenne mit. Lényeg a lényeg, mindig valamiért Frusciantét vártak tőle, ami érezhetően megfeküdte szegény srác gyomrát.

Mindeközben ugye a fő arcok öregedésével meg beindult a lágyulás, amit szintén szerencsétlen Klinghoffer számlájára írtak (oktalanul, szerintem), ilyen nyomás alatt pedig lehetetlen jól teljesíteni, meg is tudom érteni. Aztán ez az egész feszültség odáig fajult, hogy tíz év után Josh elhagyta a fedélzetet és jött a nagy hír! Újra eljött Jézus, de legalábbis az RHCP-fanok számára az ő gitárt pengető földi helytartója, a szólóban jobb-rosszabb, de főleg túlzottan is kísérleti anyagokkal jelentkező John Frusciante, ismét összeállt a legklasszikusabb felállás, minden olyan lesz, mint régen! Valljuk be, hogy míg az RHCP vígan elélt John nélkül - ekkora gépezetnek nehezen is akadhatna meg a szekere - addig ő eléggé elveszett a nagyvilágban. Persze az is tény, hogy akármekkora bratyik, kisegítik a pajtást, marketing szempontból is ő volt a legjobb választás az RHCP gitárhúrjai mögé – ne feledjük, még ha kedvelik is egymást, ezen a szinten az üzletet, az abból származó zöldhasút sem szabad figyelmen kívül hagyni! A rajongók szava meg szent!

Aztán a jó hírt koncertbejelentések (Budapest, Budapest, Budapest!!!), majd albumbejelentés követte, aztán megjött a Black Summer és… Érkezett az első meglepetés… Hon’ a funk-rock, kérem? Mert, hogy – meglepetés – maradtak a könnyedebb témák, ez a dal nem, hogy nem egy Dani California, de még nem is Californication, talán esetleg az Adventures Of Rain Dance Maggie szintjét ütötte, üti csak „agresszivitásban”. Márpedig, ha a felvezető ilyen ugye, már megijed az ember.

És bizony akárhogy szeretné a nagyközönség, nem kell, nem szabad húzós-zúzós témákra gondolni az Unlimited Love-val kapcsolatban. Ez az album olyan, mint a címe: végtelenül szeret, finom, nem fog bántani és örömmel szórakoztat, már ha befogadod és viszonzod a szeretetét. Egy édes plüssmackó, aki a maga finomságaival nem fog maga alá temetni. Puszilgat, ölelget, mosolyog rád, persze ehhez neked is vissza kell mosolyogni rá. Szóval egy kellemes, a szokásosan ügyes témákkal megtűzdelt, de egy laza lemezt kell itt elképzelni, amit egy ötvenes-hatvanas éveiben járó társaság rakott össze, csak úgy szórakozásból – de azért azt érezni, hogy semmiképp sem megfelelési vágyból, vagy „kötelezőségből”. Nyilván kiadhattak volna egy tíz-tizenegy dalos albumot is, de ők megpakolták, hadd szóljon egy órán keresztül, amit közösen szültek a világra. És tudjátok mit? Nem fáraszt, nem untat (igaz, ezt esős időben, a felhők miatt félsötét szobában írom), de nagyon hangulatos muzsika! Igen, a These Are The Ways, talán a Bastards Of Light és a Heavy Wing kivételével nem igazán kapunk a régi vonalra emlékeztető punkos ízeket, de erre a csomagra nem is hiányzik. Nyilván nem bántam volna egy vadabb anyagot tőlük, de ez is ugyanúgy telitalálat lett. Legalább nincs erőlködés szaga. Őszinte – azt hiszem, ez a legjobb szó rá.

Summa summarum, az Unlimited Love egy nagyon kellemes, nagyon jó, a maga nemében szórakoztató, de nem vad pop-rock (sőt, talán nem is rock) lemez, amit a súlyos riffekre vágyók jobb, ha messzire kerülnek. Viszont ha tetszett, ha kajáltad a Josh Klinghofferrel készült két anyag irányát, akkor érdemes tenni egy próbát, nem lesz hálátlan ez a hetven percen át terjeszkedő rózsaszín hangfolyam. Én személy szerint izgatottan várom a Budapesti koncertet, hogy milyen arányban veszik be ezeket a tételeket (meg a Klinghoffer-korszakos számokat) a szettbe, mert hiába van ott óraszám a kötelező sláger a tárban, azért ezek a számok is megérdemlik a maguk játszási idejét, kijár nekik a figyelem. Nem mondom, hogy én nem vártam több megmozdulós számot tőlük, de hogy őszinte legyek, nem is csalódtam az Unlimited Love-ban. Francba, mehetek megvenni…