2022 egy ilyen aviációs évnek ígérkezik, hiszen nem csak az új Top Gunnak örülhetnek a rajongók, de végre a The Hellacopters is megpörgette a propellereket és ugyan mindkét esetben hosszúra nyúlt a várakozás, az idétlenül vigyorgó Tom Cruise-sal szemben én inkább a terpeszben gitározó svédekre szavazok.
A garage-rock revival a 2000-es évek elején engem is beszippantott, a trapéz gatyámhoz meg a barkómhoz pompásan passzolt a skandináv rock 'n' roll, a Hellacopters meg különösen belopta magát a szívembe a High Visibility-vel és a By the Grace of Goddal, így igencsak elszomorodtam amikor a Head Off remek feldolgozás lemezével végül elrepültek a naplementébe. Amikor aztán 2016-ban újra összeállt a csapat megünneplendő a Supershitty to the Max! huszadik szülinapját, a rajongók joggal remélhették, hogy nemsokára valami új anyag is befigyel, azt viszont kevesen gondolták, hogy további hat évet kell várni az új lemezre.
Nyilván Robert Dahlqvist gitáros sajnálatos halála sem lendített a dolgon, azonban a banda végül csak rendezte a sorait és az alapító tag Dregennel megerősödve összerakta az Eyes of Obliviont. Azért persze nem volt komoly koplalás, hiszen Nicke Andersson kapitány hol az Imperial State Electric-kel, hol pedig a Luciferrel gondoskodott a márkahűségről, bár a Hellacopterst (szerencsére) egyik oldalhajtás sem tudta pótolni.
A Payin’ the Dues után ugyebár Dregen visszament a Backyard Babiesbe gitározni és ezzel együtt a banda hangzása is átalakult, így simán benne volt a pakliban, hogy most visszatérnek az első két lemez karcos garage-rockjához, azonban az ízelítőnek bedobott Reap a Hurricane és a címadó Eyes of Oblivion hamar világossá tette, hogy a srácok ott folytatják, ahol annak idején a Rock & Roll Is Dead-del abbahagyták. Én mondjuk cseppet sem bánom, hiszen jómagam már a Dahlqvistes időkben ismertem meg őket, és paradox módon pont ezzel a Kiss / Thin Lizzy inspirálta klasszik rockkal győztek meg, pedig mindig is jobban kedveltem a korai éveket jellemző Stooges féle proto-punkot.
Hellacopters lemezről legalább annyira hálás (vagy éppen hálátlan...nézőpont kérdése) feladat ajánlót írni, mint mondjuk egy Motörhead vagy Slayer korongról: nincsenek nagy meglepetések, de - és most gyakoroljunk némi önvizsgálatot- , nem is akar itt senki meglepődni. Jelen esetben (meg talán amúgy az egész diszkográfiában) az egyetlen kakukktojás a So Sorry I Could Die blues-balladája, ami elég nyilvánvalóan Robert Dahlquis-nak állít emléket és amely a szomorú apropó ellenére is színesíti a korongot. Az A Plow And A Doctor, a Positively Not Knowing vagy a Beguiled aztán mind azt a tökös-mákos rock 'n' rollt hozza, amitől az embernek kedve szottyan a léggitár nyakát szorongatva bedőlni hídba, de ez bármelyik tételről elmondható és igazából teljesen felesleges azon rugózni, hogy éppen hol köszön vissza a Lynyrd Skynyrd, a Judas Priest, vagy a Ramones, mert a vége mindenképpen 100% Hellacopters lesz.
Egy felületes zenefogyasztó gondolkodás nélkül bedobná a pokolkoptereket a retro-rock kalapba, azonban a műértő közönség jól tudja, hogy Anderssonék saját időbuborékot növesztettek maguknak, ahol nem csak a veszkó csizma meg a bőrdzseki menő örökké, de még a pilótafülkében is rá lehet gyújtani.
