Szegény jó öreg James LaBrie folyamatosan kapja az ívet a Dream Theater táborának önjelölt megmondó embereitől. Az énekes mindenkori élő teljesítménye révén rendszeresen a célkeresztben van, azt viszont a legnagyobb rosszindulat mellett sem lehet elvitatni tőle, hogy karakteres énekhang birtokosa. Amire ráénekel, az számomra, veterán Dream-szimpatizáns számára mindig Álom Színházas lesz. Most is ez a helyzet, pedig a zenei alapnak ezúttal nem sok köze van a progresszív metal alapcsapat dolgaihoz.
Az anyazenekarnál egyébként már az ezredforduló környékén is dívott a keresztbe-kasul projektezés gyakorlata, melyből a négy hangszeres mellett a kanadai figura is kivette a maga részét. Abban az időszakban készültek többek között a Frameshift és a Madmen & Sinners projektek lemezei. Ha pedig a szintén akkoriban kihozott, Mullmuzzler név alatt megjelent anyagokat nem számoljuk, a Beautiful Shade of Grey akkor is LaBrie negyedik szólólemeze, és mint ilyen, természetesen ki-kilépeget a Dream Theater komfortzónájából, a progresszív irányzat jól bejáratott keretei közül. Sőt, emberünk most került az eddigi legtávolabb az anyazenekar dolgaitól.
A Beautiful Shade Of Grey címmel május második felében megjelent korongon nincsenek húszperces nagyeposzok, bő lére eresztett hangszeres bemutatók, sőt igazán instrumentális betétek se nagyon akadnak a kb. háromnegyed órás lemezen. Bár az utóbbiakat azért nem kell nagyítóval keresgélni, például a hármas Give and Take-ben már a korong elején belefuthatunk egy kis szolid technikázásba. A Beautiful Shade Of Grey esetében a kulcsszó a dalcentrikusság. Áttekinthető nótaszerkezetek kerültek lemezre, némi furfanggal ugyan, de tudatosan kerülve a túlzásokat. Akár azt is írhatnám, hogy a korong nem a zenész kollektívát, hanem a mezei zenehallgatókat célozza meg.
A korábbi szólóanyagokról ismert muzsikusok közül hírmondónak csak a mindenkori társ, Marco Sfogli gitáros maradt meg, a dalszerzésbe azonban már nem folyt bele. A Conscience Calling kivételével a szerzemények mindegyikét társszerzőként az Eden's Course soraiból ismert Paul Logue jegyzi, sőt a Wildflowert (semmi köze a The Cult klasszikusához) LaBrie nélkül hozta össze, illetve az énekes mellett még társproducer is volt. A másik újonc, az ütős Chance pedig nem más, mint LaBrie fia. A billentyűkért felelős Christian Pulkkinen (többek között szintén Eden’s Curse) neve feltehetően keveseknek mond bármit is, nem így a háttérvokálokban közreműködő Theresa Thomasoné, aki már a Scenes From A Memory időszakban is szerepelt a főhős csapatában.
A hammondos hangszínekkel feldobott Devil In Drag – egyébként az egyik legerősebb szerzemény - két változata foglalja keretbe az alapjában véve akusztikus felfogásban készült lemezt. Az akusztikus megjelölés alatt azonban nem unplugged cuccról, nem is tipikus tábortűz körüli muzsikálgatásról van szó. Ez egy hagyománytisztelő, de a modern stílusjegyeket sem élből elutasító hard rock anyag. A késői Dream Theater balladisztikus oldalához talán a negyedik tétel, a Sunset Ruin áll legközelebb, melyben egy kis vonós betét is helyet kapott, bár az is elképzelhető, hogy csak James jellegzetes énekdallamai miatt érzem ezt a hasonlóságot. A dallamok a harmadik-negyedik hallgatás környékén már akarva-akaratlanul a fülbe ragadnak, és az ismerkedés ezen szakaszában már bátran kijelenthetjük, hogy az idei melodikus hard rock mezőnyben ez egy kiemelkedő cucc. Olyannyira az, hogy nálam zsebre is teszi a tömegtermelésre beállt dél-olasz istálló utóbbi hónapokban produkált késztermékeit.
Az anyazenekarhoz való viszonytól függetlenül a dallamos hard rock szimpatizánsainak érdemes próbálkozniuk ezzel az addiktív anyaggal. Azt meg már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Led Zeppelin klasszikusához (Ramble On) még sikerült is hozzátenni némi egyéni ízt.
