Aki a nyolcvanas években volt tizenéves, minden bizonnyal konkrét emlékek révén is fel tudja idézni, hogy akkoriban a fiatal zenehallgatók kasztjai között tiltott volt az átjárás. Voltunk mi, metalosok - akkori szóhasználattal élve, rockerek - illetve voltak a semmivel sem jobban csengő, „diszkós” gyűjtőnév alatt futó, jobb híján az emblematikus zenekaraik révén nevesíthető "kjúrosok", "depesesek", netán "broszosok"… hogy hű maradjak a korabeli elnevezésekhez.
De nem is kell ilyen messzire visszamennünk az időben, hiszen még az ezredforduló környékén is elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy gépi alapú (azaz gitármentes) zenében utazó előadó/zenekar a fémzenei fesztiválok visszatérő vendége legyen. A dolog azonban manapság már működik. Néhányan ugyan szívják a fogukat emiatt, de a nagy többség vagy belenyugodott a történtekbe, vagy szimplán tudomást sem vesz az egészről.
Sőt, akad olyan is – mint pl. jelen sorok írója - aki a közelmúltban még kedvenceket is képes volt avatni a synthwave, darkwave, dark synth, vagy tudom is én, pontosan milyen adekvát jelzővel illethető műfaj képviselői közül. A metal irányultságú külhoni fesztiválok line-upjain rendszeresen belefuthatunk a Perturbator vagy a Carpenter Brut nevekbe, de az irányzat zászlóshajóihoz tartozik a GosT, Meteor, vagy Dan Terminus is. Nem ritka, hogy egy-egy név mögött egy-egy metalos gyökerekkel rendelkező, de a színteret átmenetileg vagy végleg maga mögött hagyó zenész áll.
Ez a helyzet a lemezeket sorozatban gyártó Perturbator esetében, és valahogy így áll a dolog a műfajból hozzám legközelebb álló Carpenter Brut kapcsán is. A név egyetlen muzsikust, a francia Franck Huesót takarja. A CB-re metalos körökben a többség a 2018-as Leather Teeth lemez alapján kapta fel a fejét, hiszen azon olyan vendégek szerepeltek, mint az Ulver mindenese, Garm, vagy Kvohst. A lemezen a mérleg nyelve a közreműködők személye ellenére az instrumentális szerzemények irányába billent. Az említett korong egyébként a Leather trilógia nyitó darabja volt.
Úgy tűnik, Hueso vonzódik ehhez a koncepcióhoz, hiszen a Carpenter Brut bemutatkozása is egy három EP anyagából összerakott cucc volt (Trilogy). 2020-ban egy filmzene készült a CB logója alatt, a lemezes trilógia második darabja pedig tavasszal futott be. A közreműködők nevei alapján kapásból konstatálhatjuk, hogy némi elmozdulás történt a metal irányába. A visszatérő Garm mellett itt van ugyanis Greg Puciato (ex-The Dillinger Escape Plan), a címadóban meg a Tribulation frontembere ragad mikrofont. A további vendégek között még feltűnik a metalos kötődésű Sylvaine is.
A Leather Patrol nevű fantáziazenekar köré felfűzött, laza koncepciójú sztori csak iránytű a zenei anyag egésze szempontjából, a történet nem telepszik rá a részint egyébként is instrumentális dalokra. Gyökeres változtatásokat nem vártam Huesótól, és nem is csalatkoztam. A teljes egészében gitármentes anyagon helyenként olyan „riffelés”-ek bukkannak fel, hogy simán meg is feledkezem arról, hogy a dalok a húros hangszerek száműzésével készültek. Persze – ahogy az eddigiekben -, most is nagy súllyal, kellő dominanciával esnek latba a gépi alapok, melyek nemcsak a klasszikus Depeche Mode-ot, hanem a The Prodigy dolgait is felemlegetik. Távoli és merész hasonlat ugyan, de a filmzenés, az intro szerepét betöltő Opening Title után érkező Straight Outta Hell olyan érzetet kelt, mint egy szikárra vett instrumentális Dream Theater tétel. Szaggatnak a „gitárok”, technikás a „dob”, kellően változatosak az alapok, mégis könnyedén rögzülnek a dallamok. A brit Gunship szintén egy synthwave projekt, így a The Widow Makerben a kollégák adogatják egymásnak a témákat, pontosabban ezúttal a mikrofont.
Az ezerhangú Puciato pedig szolid rekesztéssel megfűszerezve a dallamosabb énjét adja elő az Imaginary Fire-ben. Garm persze megint kitesz magáért; a vele készült, ambientes, lassan építkező, majd váratlanul félbeszakadó …Good Night, Goodbye ismét az aktuális lemezanyag legerősebb, egyben leghangulatosabb, legmélyebb tétele. A korong közepe az instrumentalizmus terepe, a Day Stalkerrel és a Night Prowlerrel. Az előbbi - hasonlóan a Color Me Bloodhoz - kifejezetten slágeres húrokat penget, az utóbbi némileg bonyolultabb terepre vezeti a hallgatót. Egyébként bármelyikük szerepelhetett volna a trilógia első darabján is. A Lipstick Masquerade-ben vendégeskedő Persha neve nekem előzőleg semmit sem mondott, de gyors magánnyomozás után sem érzem úgy, hogy az általa képviselt zenei világgal közelebbi ismeretséget kellene kialakítanom, itt azonban popos hovatartozása ellenére is jót alakít. Kolléganője, Sylvaine még inkább testhez álló dalt kapott Hueso-tól az ambientes, zongorás Stabat Mater képében. A záró címadó pedig a Tribulation frontemberével a hangszerelés ellenére is full indusztriális metalra sikerült.
Remélem, hogy a trilógia záró darabjára nem kell majd újabb négy évet várni; egyúttal bízom abban, hogy Hueso még inkább ráfekszik az énekes szerzeményekre, ugyanis az igazi erőssége ezekben rejlik!
