Mostanában ilyen magyaros motívummal ellátott zenekarok kerülnek a látókörünkbe, mint a Mudi, most meg itt van az Eugene Tooms, akik a kakas megszállottjai. Kíváncsian várom, hogy mikor érkezik valami szürkemarhás brigád, de addig is beszélgessünk egy kicsit az Exhale And Ride Along lemezről.
A zenekar már korábban megtalált magának, noha nem lettek a kedvenceim és teljesen őszintén, nem is pörgettem az előző anyagot a megjelenés után, mégis örömmel vállaltam, hogy újra írok a trióról. A fuzzrockerek bemutatkozó anyagán én egy dolgon megakadtam. Ez az első nagylemezük az elmondásuk alapján. Pedig szerintem a 2019-ben megjelenő The Whole Nine Yards is simán belefér az első lemez kategóriájába. Konkrétan azon az anyagon csak két dallal van kevesebb, de ettől függetlenül egy teljes értékű anyagnak tűnt. Na, de semmi gond, ha az Exhale and Ride Along az első fullos anyag, hát legyen, ez nem szegi kedvem. A borító nagyon poénosra sikerült, ez a fából faragott kakas nekem nagyon adja. Kíváncsian álltam neki az újabb lemeznek, mert tudtam, hogy a zenekar nagyon sok időt és energiát pakolt bele abba, hogy folyamatosan fejlődjenek és egyre jobbak legyenek.
Csalódnom pedig nem kellett. Noha még mindig nem azt a fajta stoner muzsikát tolja a trió, amit én annyira imádok, ettől függetlenül egy nagyon kellemes lemezt pakoltak le az asztalra. Nyolc dal, nagyon jól eltalált játékidő, egyáltalán nem fullad unalomba a lemez, ami manapság nagy szó, pláne ilyen hosszú dalokkal. Egy számot leszámítva a srácok négy perc alá nem nagyon mennek. Folyamatosan tudnak olyan témákat bele rakni minden dalba, ami felkelti az ember kíváncsiságát. Nekem az egyik legnagyobb kedvencem az albumot záró tétel. A Child's Play-ben benne van az a húzós hangulat, amit, ha minden dalban a magaménak tudnék érezni, akkor az év lemezének kiáltanám ki egyből az albumot. A remek sound mondjuk az összes dalra érvényes, és külön fontos kiemelni Viktor játékát, aki atompontosan érzi, hogy hova, mit is kell kenni, így a dobok valójában élnek. Ezek mellett pedig kapunk egy olyan szólót és egy levezetést, mind a dalnak, mind az albumnak, hogy azt tanítani kellene. Az albumon amúgy Sohajda Peti dolgozott, aki ismerős lehet a Shapat Terrorból, így nem csoda, hogy a zenekar könnyedén megtalálta azt az elszállós, fuzzos soundot, amire szükségük volt.nagyon szeretem, amikor a zenekarok bátran nyúlnak egy-egy dalban a wah pedálhoz. Így néhány dalban igazán kedvemre való témákat találok. Ilyen a The Man Who Has Everything is. Amúgy ennél a dalnál tipik Down ízt éreztem, de nem az a kemény groove-os ízre gondolok, hanem sokkal inkább arra, ami a második albumán található a zenekarnak. Ami egy nagyon jó dolog, mert nem kopizást érzek az Eugene Tooms részéről, hanem sokkal inkább hatást!
Igazából végig mehetnék mind a nyolc dalon és dicsérhetném mindegyiket, hogy melyikben mi a jó, de totál felesleges. Ez a trió olyan zenét tol, amit mindenki irigyelhet, aki ebben a műfajban mozog. Ha a srácok ezzel Amerikában jelentek volna meg, egyből katapultáltak volna Red Fang mellé. De hát ez nem Amerika, így egyelőre csak mi imádjuk őket, de azért reméljük, hogy ez hamarosan változni fog!
Béke, Szeretet,Metal
