A screamo egy olyan csinált terminus, amit vélhetően kísérletező kedvű ítészek barkácsoltak össze abból a célból, hogy a túlcsorduló érzelmeiket világba üvöltő bandákat egy tető alá hozzák. Persze nem ilyen egyszerű a képlet, hiszen ez alapján akár Pantera is lehetne screamo, elvégre a düh is egy érzelem, de ennél nyilván szigorúbbak a műfaji határok.

Bár francia barátaink muzsikája felvonultatja a legtöbb műfaji toposzt, élen azzal az idegbeteg üvöltözéssel, amitől személy szerint a falat kaparom, a jó arányérzék a műkedvelő közönség számára is élvezetessé teszi a produkciót. Talán ez (is) az oka, hogy a banda már jó párszor tiszteletét tette nálunk, (legutóbb például a Fishing on Orfűn rémisztgették a halakat), illetve a zsáneren kívül is népszerűek. 

Bevallom azért eleinte húztam kicsit a számat, mikor elkezdtem az ismerkedést, de többszöri hallgatást követően kezdtek előjönni azok a finom részletek, melyeken keresztül végül utat talál a Birds in Row a hallgatóhoz (a műfaj kedvelőit meg szerintem kapásból leveszik a lábukról).

A Gris Klein már a harmadik lemeze a titokzatos hármasnak (a bandatagok előszeretettel rejtőznek monogramjaik vagy homályos promó fotók mögé, bár ez a törekvés mára némileg felpuhult), így nyilván egy érett produkcióval van dolgunk ami a korai évek zabolátlanságában, illetve a második album kísérletezőkedvében pácolódott.

Mivel a lemezt a Covid-krízis kellős közepén rögzítették a srácok, így egyfajta konceptalbum született, amely a helyzet generálta problémák köré épül és ennek megfelelően nem túl vidám hallgatnivaló, ám mivel eleve nem valami Steel Panther féle kúrós metálról beszélünk, ez aligha lehet meglepő egy olyan társadalmilag érzékeny zenekar esetében, mint a Birds in Row.

Ami szintén a befogadhatóság mellett szól, hogy a nem akarnak matek leckét csinálni a nótákból, inkább csábítanak táncra a (post) punkos ritmusokkal (kedvencem a Confettis, ami egy igazi vérbő “hácés” túrás). A már említett  arányérzék nem csak az egyes nótákon belül, de az egész lemezen tettenérhető: az olyan lassan építkező nóták, mint a közel 7 perces Noah vagy a melankólikus Trompe l’oeil megmutatják, hogy nem csak a vaduláshoz értenek, de a bontás is jobban érvényesül, ha közben meg-megpöccentik a fékpedált. A kreatív hangszerhasználat szerelmesei is megtalálják a számításukat, a Cathedrals gitárnyektetése csillagos ötös, de a Rodin egymásra rétegzett témáit sem mondanám hagyományosnak.

Külön pirospont, hogy a punkos DIY attitűd, nem csak a zenében, de a körítésben is megnyilvánul, a borító például Bart Hirigoyen gitáros-énekes munkája (aki amúgy privátban tetováló művész), egyszóval ízig-vérig saját produkcióról van szó, valódi kézműves “termék”. 

Aki élőben is meghallgatná a világvége soundtrackjét, annak irány az Akvárium október 17-én ahol a banda a Caspiannek és a Cult of Lunának melegít.