Ha valamit, a Lorna Shore elmúlt pár év alatti felfutását lehet a metalon belüli sikersztorik és happy endes tündérmesék egyikének tekinteni. Négy év alatt kétszer cseréltek énekest, Adam De Micco gitáros és Austin Archey körül konkrétan kicserélődött a gárda. De a sötét és gubancos sztori lezáródni látszik, fixálódott a felállás, volt egy sikerdal is, az egész örvény és lökéshullám ékes lenyomata pedig a Pain Remains nagylemez lett.

A Lorna Shore-ról körülbelül a Tom Barberrel készített Chelsea Grin interjúm környékén hallottam először igazán, lévén innen igazolt át oda az énekes. A helyére került brutális hangú (és sajnos viselkedésű) CJ McCreary botrányai és végül kiebrudalása miatt (a negatív reklám is reklám!) gondoltam ránézek már miféle muzsikát tol a brigád és ahogy mondani szokás: ó, boy! Seggre ültem a szimfo-deathcore-tól, amit az Immortal címre keresztelt nagylemezre pakoltak fel, azóta is elő-előveszem, ha éppen valakivel le óhajtanám tépetni a pofámat. A végül CJ énekével megjelent anyag turnéján az előbb említett okokból egy kis, gyámoltalan testalkatú ember, egy bizonyos Will Ramos vette át a mikrofont, aki olyan szinten bevált a csapatnak, hogy gondolták, akkor ha már megfogta, tartsa meg azt a hangeszközt és visítsa fel a következő kiadványukat, ez végül a sokak által jól ismert EP, az ...And I Return To Nothingness lett, rajta a csapat és talán a tavalyi év legütősebb, legpokolibb metalslágerével, a konkrétan ördögűzésre való énekkel feldobott To The Hellfire-rel.

Ha más nem, ez a dal biztosan felhívta a figyelmet a csapatra és Willre, aki a dalt záró embertelen hanggyakorlat miatt kvázi underground celeb lett a brutál zenéken belül. Már ha létezik ilyen ellentmondásos kifejezés, hogy underground celeb.  Orrba-szájba jöttek az interjúk, a dal és annak videója is versenyben halad már az ötmilliós nézettség, hallgatottság felett, ami egy ilyen zenekarnál igen kemény katapultnak számít. Itt jön ugye a komoly dilemma: merre tovább? A közönség jó része a disznó breakdownok és a fene tudja, honnan jövő énekek miatt cuppant rá a csapatra, menjen a fan service, vagy haladjanak a saját fejük után?

Az előzetes dalok alapján kiderült, nem lesz semmilyen slágervonatra felszállás, nem fogják másolgatni a To The Hellfire-t és habár maradnak a büntető leállások, amikre tényleg ocsmány fintorokat vág még a hallgató is, azért nem felejtik el, merre is akartak haladni még a nagyobbacska siker előtt. A Pain Remains mint nagylemez, határozottan az Immortal vonalán megy tovább, sőt, ha lehet olyat mondani, talán több szimfo és dallamos elemmel, szebben kidolgozott szólókkal, melódiákkal, azt is meg merem kockáztatni, hogy több black metallal, mint eddig.

Nem lehet mondani, hogy zsákbamacskát árultak volna a srácok, hiszen mintegy az ide jutott kreatív energia bizonyításként az ide felpakolt tíz tételből négy, ha a megjelenés napján kiadott Pain Remains trilógia harmadik részét számoljuk, már öt dal előzetesben bemutatásra került, komoly metszetet kaptunk abból, mire is készülnek az október közepére belőtt anyagon. És bizony nem kellett csalódnunk a termésben, bár én személy szerint az egy órás játékidőt igen soknak tartom ebben az irányban. Ez az a fajta vonal, amiből olyan 40-45 perc még elég az embernek, utána már ténylegesen fizikai kimerültséget okoz ez a tömény pusztítás. Talán - ha már kiemelt szerepet szántak neki - célszerűbb lett volna egy külön (mondjuk limitált vinyl) EP-n kihozni az említett, egyébként a dallamosabb vonalával talán kicsit könnyebben emészthető címadó trilógiát, az már eleve húsz perc, maradt volna negyven ide. Az ezt a három, nagyon érzelmes videóval kiegészített, nem mellesleg talán stílusában is kicsit könnyedebben emészthető nótát megelőző Wrath minden kizsigerelő lezárása eleve füstölve hagyta volna az agyakat, aztán pisloghattunk volna, hogy mi volt ez a gőzhenger. Talán még anyagilag is jobban jártak volna, haha!

De ne legyünk szőrös szívűek, akkor lehet az lenne a baj, hogy mi ez a sok kiadvány, ráadásul manapság már - mélységes sajnálatomra - igen kevesen hallgatnak teljes albumokat, ki-ki kiválogatja majd, mit kíván fogyasztani az itteni tételekből. Mert anélkül, hogy dalokat emelnék ki, tényleg van miből válogatni, bár ahogy írtam is, egyben már nagyon sok tud lenni ez a sok riff, tekerés, blastbeat és breakdown. A lelket is kiszipolyozza az emberből, aztán mehetünk a pokol tüzébe, ha értitek, haha!

És habár egyben tényleg sok és tömény, a maga stílusában nagyon komoly teljesítmény a Pain Remains (főleg a címadó trilógia) és minden tiszteletem és elismerésem a srácoké, amiért leszállították ezt a nagylemezt. Mert lehet ostorozni ezt a fajta muzsikát, hogy ez nem zene, mert csak visítás és csapkodás, de vegyük észre: néhol igencsak komoly hangszeres teljesítmény áll mögötte. Ezen a vonalon mindenképp az év egyik csúcsteljesítményéről beszélünk, még akkor is, ha - ahogy a cím mutatja - a végén csak a fájdalom marad. Igaz, ezt a zene okozta fizikai fájdalomnak tudhatjuk be. Imádom!