A jazz zenéhez állítólag meg kell érni és úgy az emberek jó része úgy harminc éves kora előtt nem is kezdi ezt a dolgot érteni. Okés, ez meg a Rockstation. Nem is akarunk irányt váltani, annyi szép dolog van ezen a színtéren is, de azért egy kis kikacsintás a fúziós jazz irányába talán nem lesz a világ vége. Főleg úgy, hogy Snarky Puppy messze nem "az a jazz", amitől pengét kell rántani. Erőteljes rockos elemeket használó zenéjükre pár éve bukkantam rá egy zenebuzi csávó youtube videójában, akkor darabokra szedte az együttes egyik legsikeresebb (és legjobb) dalát a Shofukan-t. Ez a pillanat volt nekem egy az utóbbi idők egyik nagy zenei momentuma.
Úgy hiszem, hogy aki arra adja a fejét, hogy zenéről írjon cikkeket, szükségszerűen belefutott a Dunning–Kruger-hatás nevű jelenségbe és jobb esetben már x tengelyen távol helyezkedik az origótól és lassan felfelé ívelő pályán igyekszik érteni, megérteni, hogy mennyi-mennyi király zene van a világon. A Snarky Puppy előtt én is valahova helyeztem magam, de itt újra át kellett gondolnom néhány dolgot. A fúziós jazz, a math rock irtózatosan mély nyúlürege még rengeteg újdonságot rejteget.
A Snarky Puppy kommunája szerencsére idén új lemezzel jelentkezik, de ami még ennél is fontosabb, hogy Budapestet is érinti a koncert turnéjuk - nem fogom tudni kihagyni. Na, de a lemez, az idei Empire Central nem egy könnyű mutatvány hallgatóként, rajongóként sem - kissé megnyugtató, hogy egyik lemezük sem az. Az Empire Central másfél órás mutatványa bővel túl van azon, amit kényelmesen egy ültő helyében az ember be tud fogadni. Legalábbis úgy, ahogy én (mi) zenét hallgatunk. Ha a fotelben ülős bakelitetet felrakós, egy jó bort nyitós verzióban gondolkodnék, akkor valószínűleg lehetne, de erre sehol és semmikor nincs üres másfél óra. Így viszont az marad, hogy sokszor futok neki meló közben, vezetés közben, ahol lehet.
Ezzel is telt nagyjából a szeptember vége óta eltelt idő nálam.Szinte folyamatosan ez megy. Nem tudom megunni. Összetett, szerteágazó, kreatív és zseniális lemez ez. Ha metál lenne progresszívnek mondanánk az ilyet, de itt, amikor 10+ zenei zseni rakja össze ezeket a dalokat, ott nem kezdek el jelzőket keresni. Abba pedig bele sem megyek, hogy igyekezzem megfejteni itt a zenét. Nálam a Bet-Belmont-Trinity hármas visz mindent a lemezen, de emellett folyamatosan vannak új és aktuális legjobb pillanatok az albumon. Szinte végtelen szórakozás. Egyetlen furaság nekem a dalok végén található tapsolás, ujjongás, mintha élőben, közönség előtt vették volna fel a dalokat. Lehet. De ha így van, akkor még nagyobb zsenik, mint gondoltam.
Hibátlan cucc ez úgy, ahogy van. Imádok elmerülni ebben a rommá bonyolított zenei kavalkádban. Jó újra és újra előszedni, hátha valami új hangot vagy réteget sikerül kiszőrözni. Ezzel a lemezzel tényleg el lehet foglalkozni hosszú órákat. Mindezt úgy, hogy csak egy rock/metal zenekedvelő amatőrként igyekszem elmélyülni ezen a színtéren is. Mókás világ ez a (fúziós) jazz - de erre állítólag meg kell érni.
