Még ha önmagában a „metalcore” nem is a legideálisabb hívószó számomra egy zenekar felfedezéséhez (ideértve a koncerteket is), a műfaj fejlődését illetően nem árt képben lenni. Főleg, ugye, ha ilyen témájú oldal szerkesztője az ember. És amennyiben azon is túl tudja tenni magát valaki, hogy ilyen bulin gyakran stúdióban rögzített díszítőelemek is szólnak a hangszeres játék mellett, akkor határozottan jól is szórakozhat.

A Dream Of Insomnia hozta a modern metal ismérveit A-tól Z-ig az elvárható szinten – Kránicz Richárd énekteljesítményét és a magyar nyelv használatát feltétlenül kiemelném –, egyéni vonásokat azonban nem fedeztem fel a számaikban. Egy EP és néhány különállóan kihozott dal az eddigi nyolc évük termése, jövőre teljes album van tervben. Zeneileg felkészültnek tűnik a társaság, az önálló arculat hiányzik még. Arany Jánossal szólva: „Előtted a küzdés, előtted a pálya…” A főzenekar tiszteletére elővezetett rövid olasz nyelvű konferálás kedves gesztus volt.

A nís jóval karakteresebbnek bizonyult. A Bálnalovas két egykori tagja által életre hívott formáció gyökerei egyértelműen a 90-es években keresendők, ennélfogva az akkori Seattle-i hangzásvilág éppúgy hatott rájuk, mint a Tool. De ha már hazai terepen mozgunk, a The Bedlam lassan harminc éves Inside Ash lemeze szintén beugrott olykor, már csak az énekdallamok miatt is. Kleinheincz Zoltán gitárjátékát sajnos nem mindig engedte kitárulkozni a sound – amikor a héthúrost pengette, akkor egészen szépen összeállt a kép –, viszont nem tagadom, jólesett az akkori idők szellemének megfelelően lecsupaszított, naturális hangszerelés.

A Destrage minden különösebb teketória nélkül felsétált a színpadra, belecsapott az új albumot is indító A Commercial Break That Lasts Forever jába, mi pedig kapaszkodhattunk. Ekkor még nem tudhattuk biztosan, mi lesz a csapat első magyarországi fellépésének kimenetele, a hallhatóság mindenesetre folyamatosan gyülekezett és kapcsolódott be a buliba. Megbizonyosodhattam róla, hogy a bandát idehaza is ismerik, és eljutottunk odáig, hogy nemcsak a nézőszám alakult felettébb kedvezően, de egyre aktívabb testmozgás (moshpit, wall of death) is kísérte a dalokat.

A zenekar ugyancsak kitett magáért. Matteo Di Gioia gitáros csupán néhány pillanatra állt meg egy helyben, voltaképp Paolo Colavolpe énekessel egyenrangú frontemberi munkát végzett. A másik „lantos”, a hosszú hajú, talpig feketébe öltözött Ralph Salati – mintha valami power / thrash brigádból szalasztották volna – ezzel a megjelenéssel idegen testként mozgott ebben a közegben, pontosabban mozogni is a többiek mozogtak helyette; Federico Paulovich meg eleve a méretes rasztáival egy jelenség, hát még a dobolása miatt!

A SO MUCH. too much. bemutató turnéja zajlott éppen (történetesen itt ért véget az aktuális kör), így értelemszerűen a friss szerzemények voltak túlsúlyban, és a dallamközpontú Private Party, illetve az aprítós Everything Sucks… élőben is betalált. A közönség lelkesedése a csapatra is átragadt, Paolo egy idő után nem győzött dicsérni minket, és az alapprogramhoz képest extra nótát, sőt ráadást is kaptunk. Mint kiderült, tanár is akadt a jelenlévők között, és a sorozatos tüntetések okán az énekes együttérzését fejezte ki neki.

A nap folyamán kémeim rosszullétet jelentettek a banda soraiból, ám mire eljött a fellépés ideje, ennek semmi nyoma nem mutatkozott. Addigra valószínűleg el is felejtették már Matteóék. Akárcsak az autópályán történt balesetet, amely megakasztotta az útjukat. A lényeg, hogy az Analogba érkezésüktől kezdve minden passzolt, és győztes meccsről térhettek haza Milánóba.

FOTÓK: GYARMATI BALÁZS